szombat, június 11, 2022
Az utolsó blogom.
Már-már nosztalgikus. Döntően csak írásaim vannak fent. Egyszer ez is véget ér ....
péntek, augusztus 17, 2012
A fehér farkas sziklája
A
farkas sziklája
"
Majd
az idő számot ad helyettem."
Kövek,
szürke kavicsok, ahogy a zöld gyep átadja magát a szikla rideg
világának, miközben az alkonyat fényei diszítik a távoli
horizont hegyvölgyes vonalát. Az egyik él belehasít lábamba,
fájdalom járja át testem, de lépéseimmel kapaszkodok felfelé az
egyre szükülő úton. Izzadság cseppek gyönyöznek homlokomon, de
a magaslat hideg levegője borzongatja mindenem.
Mennyi
emlékkép gyürüzik gondolotaim fonalán! Némelyek
karcot ejtenek lelkem
rég begyógyult sebein, mások a boldogság felemlő szárnyait
idézik. Felnézek az égre. Csillagok apró fényei tünnek fel. A
sziklaszirt végében egy fehér bundájú farkas fekszik háttal
nekem. Fefelé tekint, nyugodtan pásztázza az eget. Lépéseim
zajára csak füle hegye mozdul. Tudja itt vagyok, de arra se méltat
hogy megforduljon, majd váratlanul megtöri a csendet...
- Már vártalak. - hangja határozott és nyugodt – Még mindig harcolni akarsz ellenem?
- Tudod jól, képtelen vagyok legyőzni téged! Meg akartalak tagadni, mert kegyetlenül fájt. Szívemig hatoltak a kések.... Soha nem fogsz engem megérteni! – válaszolom egyre fokozodó dühvel hangomban.
Az ordas hidegen
rám néz mélykék szemeivel.
- Megérteni? Csak a saját szenvedéseid érdekelnek. Hová tűnt belőled a valódi magabiztosság, amelyik szavak nélkül is rendet tartott életedben? Ide jösz és kárpotlást vársz mindenért, amikor tudod, hogy úgyse fogsz kapni. - visszahangozza szavait a táj.
Csalódottságot
érzek. Pár pillanatig nekirohannék az állatnak. Lelökném a
szikláról, csak ne kelljen soha többé hallanom amiket mond, de
érzem, ezek az utolsó lázongásaim. Engedek neki. Igaza van.
Megerősödtem
az idők folyamán. Nem fáj a múlt. Számonkérésnek nyoma se
volt bennem. amikor elindultam a szirthez.
Látom
a fehér farkason, megviselték őt is az évek. Bundája itt ott
kopott, de szemfogai még mindig épek. Egész megjelenése régmúlt
idők őszinte becsületét idézi. Ez sohasem változott benne.
Egy pillanat
töredéke, és a korábbi gyülőlet szertefoszlik bennem, odafutok
hozzá, nem törödve a ragadozók félelmet keltő aurájával
átölelem és könnyeim futnak ezüstös bundáján, miközben ő
rám hajta megfáradt fejét.
- Megmaradtál – suttogom neki, zokogásom közben.
- Egy élet kevés, hogy minket elválasszanak... - hallom lelkemben hangját. Meg sem lepődök, mikor szemem kinyitva a hideg levegőt ölelem pusztán.
Velem
van érzem.
Művek: A csillag
Fény született valahol a messzi
sötétségben
ráírta arcomra nevem
sorsot adott
mint folyóvíz kivájt medre
megírta történetem.
Nem tudom miért élek
vagy minek a holnap
csak komor felleget látok
mely betakar
s a fájdalom mit legbelül érzek
összemorzsol
tehetetlenül.
Nem tudtam miért
ez bántott legjobban
de most gondolatom sincs
mi megkötné elmém
fonalát
csak szerte bogozódik, szépen lassan
s elveszti minden oltalmát.
Ennyi hát?
Ennyit érek csupán?
Vagy bármit tettem volna is
a mókuskerék összetör
s bevégzi feladatát?
Álmaim szertefoszlanak....
felébredek...
egy könny hull a földre szememből
benne a múlt kínjai és álmok édes
mámora
tűnik el örökre.
Művek: Viharvég
Viharvég Narancssárga szemek az éjben várják a csodát Viharokban megtört lelkek villámok honán Néha vonyít az egyik s a másik hangot vár. Erőtlenül, visszhangozza a falka himnuszát. Dörög az ég némul a táj lapul alant az ordas szebb időkre vár. Csak fekszik az odúban tudja, eljön még talán, Az égi harc vége, a hajnali pirkadás. Sárban csattanó hangok, egy ismerős farkas lép keresi a menedéket hol nyugalmat elér. Összefekszik a kettő sebeikből a vér testvérré avatja őket a puszta nincstelenség. Ketten most, a semmi közepén s valahol vannak még bár istenverte lyukakban várják a csodát. Az éhínség szétmarta testük szívüket tépte a nagy világ. De élnek még, konok tekintetük még most is egymásra talál. Az egyik az esőt nézi mely szűnni nem akar A másik gondolatba réved és szendereg alant. Fények cikáznak fák dőlnek ki folytatódik az őrült tánc de az ordasok apró szeglete nem törődve békét zár. Így múlik el az eső marad a sötétség csupán benne felragyog égi jelként tengernyi csillagár. Alszik mind a kettő éjjelüket őrzi már tengri ezüstös fénylő társa mindent látó holdanyánk. És annyi balszerencse, viszály, szenvedés után széttörött évek, reménytelenség nyomán mégis csak eljött az oly nagyon várt, oroszlán színével tündöklő ősi napvilág. Vágtájukat mámorítja a mindent betöltő boldogság.
Művek: Lovamnak
Menj, vágtass szabadon
többet érdemelsz nálam
nézd el kopott, porlepte ruhám
könnyeim arcomon
s kiszáradt ág darabot
mivel támasztom magam
Csak vágtass, vissza soha ne nézz
hadd lássam a szabadságot ragyogni lelkedben
még innen állok, a valóság elhagyatott mezején
de itt ne maradj
meg ne állj
kavicsot dobok feléd
fuss tovább
nehogy neked is zabla törje szét tested
s vele lelkedet elérné a pusztulás
Erőtlen karommal intek, eredj!
tán igaz se voltál, látomás
s ha káprázik is szemem
hadd lássam miként
hagyod el büszkén, ezt a posványt
fertőző bűzmocsárt.
A sár karmai földhöz kötnek
de benned ott az erő hogy legyőzd markát
Suhanj táltos, nyomorult sorsommal ne osztozz
hiv téged a végtelen pusztaság.
minden lépésed öröm
s szívemen seb
miként alakod lassan a távolba vész
és a hideg föld
dermeszti lelkemet.
de láthattalak még egyszer
szilajként, vadul törni át
a nemlétezés és illuziok hatalamas kőfalát.
Összeesek, semmim se maradt.
Jéghideg szél tépi rongyaim...
Betemet a nincstelen magány
Mi fontos volt, tán álom... nem vágtat többé
a napot látom még
ereje fogytán
Alkonyul...
Csillagok, parányi pontok,
miközben megfagyok
szikrájuk társaim
Farkasként....
már nem lát senki sem
kihuzom magam
roppano csontjaimmal az ég felé
miközben a feljövö
hold ezüstös fénye jelet rajzol rám
erőm végleg elhagy
s békében nyugszom
álmodok talán
felkelő napról
hajnalról
de a határon, mint távoli hang
hallom a fujtatást
homlokomon ujra érzem
jó lovam homlokát
látja nyomorult gyengeségem
könnyeim záporát
a múlt késein cibált, megsatnyult lelkem udvarát
de nem hagyna el
kivárt
hogy álmaimmal együtt várjam
a pirkadást....
Hazafelé
Láncaim csörögnek ahogy menetelek visszafelé
a felégetett földeken
szemem könnyezik a füsttől
a felperzselt valóság kopár talaján
Ilyen visszatérni, ilyen elhalt álmok útján járni
Elszáradt orchideák illatának merengő kábulatában
Ilyen hát hazatérni
szombat, június 23, 2012
Frissítés.
Közösségi oldalakon alkotott idézeteim közül lementettem párat, hogy maradjanak meg az utókornak.
"Végig ügetek a régi, ismert ösvényeken és Te jutsz eszembe. Újra látom, ahogy közösen szeljük a távolságot a végtelen horizont felé. Szívünk együtt dobban, miközben a táj szelleme összekovácsolja szabad, megtörhetetlen lelkünket. Most csak a hűvös őszi szél fúj arcomra, s vele az emlékezés távoli képei elmosódnak az út porában... csak szívem érzi, ahogy követsz tovább, az élet kiismerhetetlen pusztaságában."
"Felemeltem előtted az ég felé kezem. Kiadtam a legveszélyesebb jelet "Légy szabad!". Vállalva, hogy ráébredsz: nincs hatalmam feletted. Ellenszegülhetsz és eltiporhatsz. Viharok szállták meg lelkedet, amint a szolga sors láncai elpattantak rajtad. A rabság idején eltakart éned színjátékai a pillanat töredéke alatt lettek semmivé és mint vad orkán próbáltak elijeszteni. A szabadulás démoni tánca idővel csillapodni kezdett és a rendezetlen, vad lépések alig észrevehetően egy kör vonala felé rendeződtek. Büszke felszegett fejjel, de apránként megjelent a ritmus a mozdulatokban, miközben a kezdeti iram lassulni kezdett, és a távolság is egyre kevesebb lett köztünk minden megtett ív után. Az utolsó ütemmel fejedet lehajtva felém fordultál. Megpaskoltalak és hideg tekintetem feloldodott suttogó szavaimban."
"Én csak ennyit tudok... nyomd le a sarkad, húzd ki magad a nyeregben és bízz a lovadban... Ez a túlélés kulcsa a lovaglásban, ahogy az életben is."
"Az őszinteség kétélű fegyver.... Elvágja a hazugságok fonalát, és utat vág a jövő ingoványában."
"Én olyan vagyok mint a tűz, lángolnom kell vagy elpusztulok...."
"Néha van az úgy, hogy az elkeseredettség, a számkivetettség, és reménytelenség száraz talajából kinő egy hajtás. Amikor két sebzett vérző szív egyszerre dobban, és vágtájuk vissza adja lelkük igaz lángját. A csodák ritkák, de éppen ettől olyan gyönyörűek."
"Végig ügetek a régi, ismert ösvényeken és Te jutsz eszembe. Újra látom, ahogy közösen szeljük a távolságot a végtelen horizont felé. Szívünk együtt dobban, miközben a táj szelleme összekovácsolja szabad, megtörhetetlen lelkünket. Most csak a hűvös őszi szél fúj arcomra, s vele az emlékezés távoli képei elmosódnak az út porában... csak szívem érzi, ahogy követsz tovább, az élet kiismerhetetlen pusztaságában."
"Felemeltem előtted az ég felé kezem. Kiadtam a legveszélyesebb jelet "Légy szabad!". Vállalva, hogy ráébredsz: nincs hatalmam feletted. Ellenszegülhetsz és eltiporhatsz. Viharok szállták meg lelkedet, amint a szolga sors láncai elpattantak rajtad. A rabság idején eltakart éned színjátékai a pillanat töredéke alatt lettek semmivé és mint vad orkán próbáltak elijeszteni. A szabadulás démoni tánca idővel csillapodni kezdett és a rendezetlen, vad lépések alig észrevehetően egy kör vonala felé rendeződtek. Büszke felszegett fejjel, de apránként megjelent a ritmus a mozdulatokban, miközben a kezdeti iram lassulni kezdett, és a távolság is egyre kevesebb lett köztünk minden megtett ív után. Az utolsó ütemmel fejedet lehajtva felém fordultál. Megpaskoltalak és hideg tekintetem feloldodott suttogó szavaimban."
"Én csak ennyit tudok... nyomd le a sarkad, húzd ki magad a nyeregben és bízz a lovadban... Ez a túlélés kulcsa a lovaglásban, ahogy az életben is."
"Az őszinteség kétélű fegyver.... Elvágja a hazugságok fonalát, és utat vág a jövő ingoványában."
"Én olyan vagyok mint a tűz, lángolnom kell vagy elpusztulok...."
"Néha van az úgy, hogy az elkeseredettség, a számkivetettség, és reménytelenség száraz talajából kinő egy hajtás. Amikor két sebzett vérző szív egyszerre dobban, és vágtájuk vissza adja lelkük igaz lángját. A csodák ritkák, de éppen ettől olyan gyönyörűek."
szerda, november 23, 2011
Frissítés
"Lágy alkonyi szélben érzem megfáradt tagjaimat engedni a nyugalom hívásának. Szememben tükröződik a mélyvörös kékséggel kevert horizont fénye, miközben hamvadó parázs apró lángjainak melege élteti lelkem őszi színekbe borult hangulatát. Kesergő múltbéli fohászok elhaló hangjainak suttogása véget ér a rezdületlen, hideg békében. Életem eltört apró szilánkjai összefonódnak a jelen igézett pillanatába.
Messziség fogja körbe mindig kalandra vágyó lelkemet, de nem indulok. Leülök a kopár földre és onnan szemlélem a nyugvó napkoronát. Emlékeim összesodródnak, majd rendeződnek sorba, mint lassan csobogó erdei patak...."
Az alábbi, nem is olyan régen megalkotott gondolattal vezetem be az új frissítésem. Találtam 2 régi verset, egy nem olyan régit és felvittem Az eretnek című drámámat, amit még középiskolás koromban kezdtem alkotni. Valószínűleg soha nem fogom befejezni.
Sokat gondolkozok azon, hogy meghagyjam-e ezeket az utókornak. Nem vagyok már az a búskomor ember aki régen voltam, de mégis, ezek is az életemhez tartoznak. Így vagyok teljes!
Súlya van ezeknek az alkotásoknak. Szinte érzem belőlük azt a sok lelki szenvedést, amin keresztül mentem, amik szépen lassan, de biztosan embert faragtak belőlem.
Mint amikor egy régi elhagyatott emlékhelyhez visszaballagok és rendbe rakom picit, pedig tudom az idő úgyis szétfújja majd... de mégis ... most érzem először, múltam kísérteties szólítását, az a fura fájdalom ami mindig mások életéből köszöntött rám, most először saját emlékeimből tör elő.
Erős vagyok... Farkas szellem... Őrző...
Messziség fogja körbe mindig kalandra vágyó lelkemet, de nem indulok. Leülök a kopár földre és onnan szemlélem a nyugvó napkoronát. Emlékeim összesodródnak, majd rendeződnek sorba, mint lassan csobogó erdei patak...."
Az alábbi, nem is olyan régen megalkotott gondolattal vezetem be az új frissítésem. Találtam 2 régi verset, egy nem olyan régit és felvittem Az eretnek című drámámat, amit még középiskolás koromban kezdtem alkotni. Valószínűleg soha nem fogom befejezni.
Sokat gondolkozok azon, hogy meghagyjam-e ezeket az utókornak. Nem vagyok már az a búskomor ember aki régen voltam, de mégis, ezek is az életemhez tartoznak. Így vagyok teljes!
Súlya van ezeknek az alkotásoknak. Szinte érzem belőlük azt a sok lelki szenvedést, amin keresztül mentem, amik szépen lassan, de biztosan embert faragtak belőlem.
Mint amikor egy régi elhagyatott emlékhelyhez visszaballagok és rendbe rakom picit, pedig tudom az idő úgyis szétfújja majd... de mégis ... most érzem először, múltam kísérteties szólítását, az a fura fájdalom ami mindig mások életéből köszöntött rám, most először saját emlékeimből tör elő.
Erős vagyok... Farkas szellem... Őrző...
Művek: Helvécia
Alkonyi sötétben lobog a láng
ég felé tör
a pusztai vád
Hallgatag imája szívemhez ér
A boszorkány tűz, perzseli még
felém csap a karma, tűz rókák arca
szilaj farkas vonyít
tengri felé ordít
miközben alant
lovak vágtájának bús ropogása
festi a táj
hangulatát.
Az arcom hideg
életem a jég
ábrázat nélküli szobor
ez maradt rég
Nem olvaszt semmi
csak nézem tovább
a pusztító elem
diadalát.
Lefelé tekintek
hamu és parázs
sodorja a szél
mindig csak tovább.
Nem maradt semmi
mindent elemészt
magára hagyom
az őskori máglyát
s utam a teljes sötétbe vész...
ég felé tör
a pusztai vád
Hallgatag imája szívemhez ér
A boszorkány tűz, perzseli még
felém csap a karma, tűz rókák arca
szilaj farkas vonyít
tengri felé ordít
miközben alant
lovak vágtájának bús ropogása
festi a táj
hangulatát.
Az arcom hideg
életem a jég
ábrázat nélküli szobor
ez maradt rég
Nem olvaszt semmi
csak nézem tovább
a pusztító elem
diadalát.
Lefelé tekintek
hamu és parázs
sodorja a szél
mindig csak tovább.
Nem maradt semmi
mindent elemészt
magára hagyom
az őskori máglyát
s utam a teljes sötétbe vész...
Művek: Az eretnek (eleje részlet)
I. szín
Oroszlán:
Ki lenne a földön aki becsmérli hatalmát?
Bátorságnak, erőnek eszményi alakját.
A földön haldokklót csatába tereli.
Félelmét legyőzve nagy hőssé emeli.
Én leszek örökké az eszmények virága
Minden földi jónak örök koronája
A bátorság adja a végtelen reményt
A földi céloknak az állandó erényt
Hányszor láttam hősöket, kik egymaguk valának
Mégis ők voltak seregek kaszája.
Bukásuk nemvolt, hiszen a haláluk
Ünnepekké váltak s tiszteli hazájuk.
De még az egyszerű paraszti életben
Meglátod nyomát e nemes erénynek
Szembeszáll a gyermek az üvöltő bikával
hogyha édesapját látja rabigával.
Ez eszmény örök s létem is ezáltal
Örök mozgatója az emberi világnak.
(Meglátja a kigyót közeledni.)
Látom azonban erre jöve más is
Alantas dolgok pártolója mászik.
Gyarló a sorsa, nem is nagyon értem,
Hogy lehet ő ura akár egyetlen egy lénynek.
Kigyó:
Láttál e valaha reménytől vesztett
Emberi dolgokban csalódó lelket
Aki nem érti az életnek módját
Én új értelmet adok, segítem dolgát.
Megszállottságnak én vagyok ura
Elhitetem velük hogy életük fura
Ezáltal választanak egy-egy nagy eszményt
S csak azzal törődnek, megvetik a penészt.
Így teszem én életük örökké boldoggá
Keresik néha a lehetetlen voltát
Sokszor nem jutnak egy lépést sem előre
Máskor meg munkájuk emberiség őre.
Próbálnak győzni a képtelenség felett
Megtenni olyat, mit más soha nem tenne
Küzdenek a sorsért, noha ők hozzák létre
Ám ez a kis vakság nem érthető félre
Jobb néha nem látni, mint szenvedést viselni
Előre csak az visz, ha van miért élni.
Oroszlán:
Miből gondolod, hogy eszméd jó lehet
Gonosz tolvajoknak gyilkos fegyvere
Megszállottságod romba dönthet népet
S lehet egy napon, az emberiséget.
Nem hiszem, hogy hited megmenthet bárkit
A rabság és vakság pusztításra csábít.
Kigyó:
Talán azt hiszed, hogy az az erő
Melyet te képviselsz nem megvethető?
Hányszor volt már zsarnoka az emberiségnek
Nem gyávaság vitte oly nagy tisztességre.
Nem is a gyengeség irányította őt
Bizony mondom neked, ugyanaz az erő.
Mert a bátorság is kétélű fegyver.
Jó cél érdekében szépen tündökölhet
Ám ha gonosz ember birtokolja használt
Népek, nemzedékek szenvedik hatalmát.
Oroszlán:
Két ellentét közt nem lesz soha egység
Víz és tűz közt nem lehet egyesség
A rendben remélem a kételyek végét
A káosz uralmának egyszer végetértét.
Bár különbözően állunk a sorshoz
Egyben megegyezünk, mégpedig hogy dolgozz!
Fenntartani együtt az örök harmóniát
Rendet és egységet, a szép rapszódiát
Bár lehet a fonál nem változik soha
Mely-e két világot összeköti tova
De ennek talán így is kell lenni
Egyeduralmunkkal nem lenne jó semmi.
(A kigyó lehajtja fejét, majd bólogat. Látszólag ezzel ő is egyetért.)
(Feltűnik a színen a hiéna)
Hiéna:
Kiket látok itt? Ó csak ők azok. Az örökké vitatkozó páros.
Azt hiszik mindent meg lehet magyarázni. Azt hiszik mindenre van megoldás.
Én mondom, nincsen. Meghozom nekik a kételyt, a tanácstalanságot, a diszharmóniát.
(Odamegy hozzájuk)
Hát min vitatkoztatok előbb oly elmésen? Rengettetek megint világokat tartó oszlopokat?
Oroszlán:
Már jöttöd megijeszt. Nem alkotsz semmit, csak örökké becsmérelsz. Véredben van talán ez, vagy a kigyó így adott neked célt, bár ne tette volna.
Hiéna:
Ó ugyan! Ne félj, nincs semmilyen megszállott rögeszmém. Hacsak nem az igazság szeretete. Bár tudom, hogy ez nem mindig előnyös, de előrébb vezet az ismeretlen megismerésében. A bátorság és a megszállottság nem mutat sehova. Kicsiny játékok csupán az élet nagy tengerében. Hiszen a bátor is és az őrült is ölni tud igazságtalanul. Egyik sem ér semmit az igazságosság nélkül, amely viszont megfoghatatlan és ezer alakú. Talán még mindig a káosz korát éljük és csak akkor lesz vége, mikoron megismerjük eme ismeretlen igazi voltát. Bizonyára az fog elvezetni minket az örök boldogságra.
Kigyó:
Ha nem sértelek meg, feltennék neked egy kérdést. Melyre két válasz adható. Hiszel-e a két világ közti örökös fonálban, mely létezik, de soha nem változik, ezáltal marad meg harmóniában.
Hiéna:
(Hirtelen meggondolatlanságból) Miért hinnék? (Majd hirtelen lehajtja fejét) Talán még az is megváltozhat.... egyszer.
Oroszlán:
Látszik rajtad magad sem hiszed. Tudod jól, hogy ha megváltozna káoszhoz vezetne. Felbomlana a törékeny egyensúly.
Kígyó:
Hát az örök kétely most saját csapdájába esett. Megtaláltuk lelked féltett kincsét. Távoli dolgokban hiszel, melyek sokkal veszélyesebbek tudnak lenni, mint amiket mi hiszünk és elérésük szinte lehetetlen. Jobb is így! Mi lenne, ha minden pillanatban változtatna valaki az egységes renden. Előbb-utóbb biztosan öncélúvá válna. Elgondolni is rossz, mi történhetne akkor.
Hiéna: Értem szavaid kígyó, de tudd meg, hogy csak ezekbe vetett hirt tartja életben törékeny mivoltotok. Ez ad alapot minden tettre, ez teszi küzdéssé az életet.
Oroszlán:
Mivel magyarázod a pillanatnyi örömöknek élő lényt? Az nem küzd magasztos dolgokért és nem is hisz bennük. Harcol a saját jólétéért vagy néha még azért sem. Eldobja magától az egész világot jelentéktelen történtek miatt.
Hiéna:
Talán nem minden oszlop tart súlyt. Csak amikor a legnagyobb összeroppan akkor segítenek rajta a többiek. Így fogja mindenki megismerni az igazi küzdelmet. Egy idő után minden oszlop szétesik és így a legalul lévők is, azok akik anélkül törtek össze, hogy bármilyen igazi súlyt tartottak volna, megismerik az értelmet.
Kigyó:
Mi történik akkor ha a legfelsőbb oszlop esik szét? Akkor a súly hirtelen zuhan le és romba dönti az egész szerkezetet?
Hiéna:
Adja ég... ne történjen. (Lehajtja fejét, nagyon szomorú)
Oroszlán:
Magad sem tudod miket beszélsz! Bizonyítsd be amit állítottál és érdemet nyernek mondataid. Addig ne halljalak, mert káoszhoz hasonlítanak elméleteid.
Kígyó:
A vak soha nem tudja, hogy néz ki az őt körülvevő világ. Te se fogod megtudni addig, míg nem fogsz látni. Keress és láss. Addig legyen részed a csend és nyugalom.
(Kígyó és Oroszlán el)
Hiéna: Balga vagyok!
(Keservesen visszatartja a sírást)
Világokat járok mégsem értem.
Mi tartja össze az életem.
Vak vagyok én, pedig van két szemem.
Mit sem érnek, ha a fényt elfedem.
Nem tudom elmondani, akármennyire fáj. Egyszerű szavakkal , hogy mit rejt ez a világ. Magam sem értem csak részleteket, de részletek nem fedik egymást. A káosz él bennem. Pedig éppen attól rettegek, bármily kettősségtől. Az adja a vesztet, az adja a homályt.
Adj erőt uram hogy el ne vesszek. Sötét az utam, sötét a lelkem, de mégis a remény szikrája él bennem. Egyszer majd mindenki megért engem.
Fájó szívem egyetlen vigasza
Röpke életem örök gyámola
Ne hagyd, hogy hitem csorbát szenvedjen
Örökké mutassa utamat a térben.
Csend honol. Megnyugszom én is. Új dal, új világ vár! Meglátom, hogy lent az ember mit tesz, hogy megértse ezt! Talán választ kapok... Mi az az ember?
(Első szín vége!)
Oroszlán:
Ki lenne a földön aki becsmérli hatalmát?
Bátorságnak, erőnek eszményi alakját.
A földön haldokklót csatába tereli.
Félelmét legyőzve nagy hőssé emeli.
Én leszek örökké az eszmények virága
Minden földi jónak örök koronája
A bátorság adja a végtelen reményt
A földi céloknak az állandó erényt
Hányszor láttam hősöket, kik egymaguk valának
Mégis ők voltak seregek kaszája.
Bukásuk nemvolt, hiszen a haláluk
Ünnepekké váltak s tiszteli hazájuk.
De még az egyszerű paraszti életben
Meglátod nyomát e nemes erénynek
Szembeszáll a gyermek az üvöltő bikával
hogyha édesapját látja rabigával.
Ez eszmény örök s létem is ezáltal
Örök mozgatója az emberi világnak.
(Meglátja a kigyót közeledni.)
Látom azonban erre jöve más is
Alantas dolgok pártolója mászik.
Gyarló a sorsa, nem is nagyon értem,
Hogy lehet ő ura akár egyetlen egy lénynek.
Kigyó:
Láttál e valaha reménytől vesztett
Emberi dolgokban csalódó lelket
Aki nem érti az életnek módját
Én új értelmet adok, segítem dolgát.
Megszállottságnak én vagyok ura
Elhitetem velük hogy életük fura
Ezáltal választanak egy-egy nagy eszményt
S csak azzal törődnek, megvetik a penészt.
Így teszem én életük örökké boldoggá
Keresik néha a lehetetlen voltát
Sokszor nem jutnak egy lépést sem előre
Máskor meg munkájuk emberiség őre.
Próbálnak győzni a képtelenség felett
Megtenni olyat, mit más soha nem tenne
Küzdenek a sorsért, noha ők hozzák létre
Ám ez a kis vakság nem érthető félre
Jobb néha nem látni, mint szenvedést viselni
Előre csak az visz, ha van miért élni.
Oroszlán:
Miből gondolod, hogy eszméd jó lehet
Gonosz tolvajoknak gyilkos fegyvere
Megszállottságod romba dönthet népet
S lehet egy napon, az emberiséget.
Nem hiszem, hogy hited megmenthet bárkit
A rabság és vakság pusztításra csábít.
Kigyó:
Talán azt hiszed, hogy az az erő
Melyet te képviselsz nem megvethető?
Hányszor volt már zsarnoka az emberiségnek
Nem gyávaság vitte oly nagy tisztességre.
Nem is a gyengeség irányította őt
Bizony mondom neked, ugyanaz az erő.
Mert a bátorság is kétélű fegyver.
Jó cél érdekében szépen tündökölhet
Ám ha gonosz ember birtokolja használt
Népek, nemzedékek szenvedik hatalmát.
Oroszlán:
Két ellentét közt nem lesz soha egység
Víz és tűz közt nem lehet egyesség
A rendben remélem a kételyek végét
A káosz uralmának egyszer végetértét.
Bár különbözően állunk a sorshoz
Egyben megegyezünk, mégpedig hogy dolgozz!
Fenntartani együtt az örök harmóniát
Rendet és egységet, a szép rapszódiát
Bár lehet a fonál nem változik soha
Mely-e két világot összeköti tova
De ennek talán így is kell lenni
Egyeduralmunkkal nem lenne jó semmi.
(A kigyó lehajtja fejét, majd bólogat. Látszólag ezzel ő is egyetért.)
(Feltűnik a színen a hiéna)
Hiéna:
Kiket látok itt? Ó csak ők azok. Az örökké vitatkozó páros.
Azt hiszik mindent meg lehet magyarázni. Azt hiszik mindenre van megoldás.
Én mondom, nincsen. Meghozom nekik a kételyt, a tanácstalanságot, a diszharmóniát.
(Odamegy hozzájuk)
Hát min vitatkoztatok előbb oly elmésen? Rengettetek megint világokat tartó oszlopokat?
Oroszlán:
Már jöttöd megijeszt. Nem alkotsz semmit, csak örökké becsmérelsz. Véredben van talán ez, vagy a kigyó így adott neked célt, bár ne tette volna.
Hiéna:
Ó ugyan! Ne félj, nincs semmilyen megszállott rögeszmém. Hacsak nem az igazság szeretete. Bár tudom, hogy ez nem mindig előnyös, de előrébb vezet az ismeretlen megismerésében. A bátorság és a megszállottság nem mutat sehova. Kicsiny játékok csupán az élet nagy tengerében. Hiszen a bátor is és az őrült is ölni tud igazságtalanul. Egyik sem ér semmit az igazságosság nélkül, amely viszont megfoghatatlan és ezer alakú. Talán még mindig a káosz korát éljük és csak akkor lesz vége, mikoron megismerjük eme ismeretlen igazi voltát. Bizonyára az fog elvezetni minket az örök boldogságra.
Kigyó:
Ha nem sértelek meg, feltennék neked egy kérdést. Melyre két válasz adható. Hiszel-e a két világ közti örökös fonálban, mely létezik, de soha nem változik, ezáltal marad meg harmóniában.
Hiéna:
(Hirtelen meggondolatlanságból) Miért hinnék? (Majd hirtelen lehajtja fejét) Talán még az is megváltozhat.... egyszer.
Oroszlán:
Látszik rajtad magad sem hiszed. Tudod jól, hogy ha megváltozna káoszhoz vezetne. Felbomlana a törékeny egyensúly.
Kígyó:
Hát az örök kétely most saját csapdájába esett. Megtaláltuk lelked féltett kincsét. Távoli dolgokban hiszel, melyek sokkal veszélyesebbek tudnak lenni, mint amiket mi hiszünk és elérésük szinte lehetetlen. Jobb is így! Mi lenne, ha minden pillanatban változtatna valaki az egységes renden. Előbb-utóbb biztosan öncélúvá válna. Elgondolni is rossz, mi történhetne akkor.
Hiéna: Értem szavaid kígyó, de tudd meg, hogy csak ezekbe vetett hirt tartja életben törékeny mivoltotok. Ez ad alapot minden tettre, ez teszi küzdéssé az életet.
Oroszlán:
Mivel magyarázod a pillanatnyi örömöknek élő lényt? Az nem küzd magasztos dolgokért és nem is hisz bennük. Harcol a saját jólétéért vagy néha még azért sem. Eldobja magától az egész világot jelentéktelen történtek miatt.
Hiéna:
Talán nem minden oszlop tart súlyt. Csak amikor a legnagyobb összeroppan akkor segítenek rajta a többiek. Így fogja mindenki megismerni az igazi küzdelmet. Egy idő után minden oszlop szétesik és így a legalul lévők is, azok akik anélkül törtek össze, hogy bármilyen igazi súlyt tartottak volna, megismerik az értelmet.
Kigyó:
Mi történik akkor ha a legfelsőbb oszlop esik szét? Akkor a súly hirtelen zuhan le és romba dönti az egész szerkezetet?
Hiéna:
Adja ég... ne történjen. (Lehajtja fejét, nagyon szomorú)
Oroszlán:
Magad sem tudod miket beszélsz! Bizonyítsd be amit állítottál és érdemet nyernek mondataid. Addig ne halljalak, mert káoszhoz hasonlítanak elméleteid.
Kígyó:
A vak soha nem tudja, hogy néz ki az őt körülvevő világ. Te se fogod megtudni addig, míg nem fogsz látni. Keress és láss. Addig legyen részed a csend és nyugalom.
(Kígyó és Oroszlán el)
Hiéna: Balga vagyok!
(Keservesen visszatartja a sírást)
Világokat járok mégsem értem.
Mi tartja össze az életem.
Vak vagyok én, pedig van két szemem.
Mit sem érnek, ha a fényt elfedem.
Nem tudom elmondani, akármennyire fáj. Egyszerű szavakkal , hogy mit rejt ez a világ. Magam sem értem csak részleteket, de részletek nem fedik egymást. A káosz él bennem. Pedig éppen attól rettegek, bármily kettősségtől. Az adja a vesztet, az adja a homályt.
Adj erőt uram hogy el ne vesszek. Sötét az utam, sötét a lelkem, de mégis a remény szikrája él bennem. Egyszer majd mindenki megért engem.
Fájó szívem egyetlen vigasza
Röpke életem örök gyámola
Ne hagyd, hogy hitem csorbát szenvedjen
Örökké mutassa utamat a térben.
Csend honol. Megnyugszom én is. Új dal, új világ vár! Meglátom, hogy lent az ember mit tesz, hogy megértse ezt! Talán választ kapok... Mi az az ember?
(Első szín vége!)
Művek: Messze
Messze, nem itt, hangtalan éjből törve előre
egy szabad vidék felé
Nincs helyem itt, a szűkös akolban,
porfészek ért folyó háború kellős közepén.
Szabad lelkem a vidéket álmodja
számomra megnyugvást csak ott lelhetek.
Lovam, az álmokból jövő patás nem kér tőlem
lehetetlen célokat, csak az életet várja
Lángot, vágtát, s végtelent.
Örök tánc ez, révület mi kiszakít és megtört
fáradt lelkem halk himnusza
mely hálát ad a napfényért.
De addig mig sikátorok közt vezet utam
inaim megfeszülnek, nem engedek, elég volt.
és csak a tisztelet vezet
az igaz és őszinte
az egyedüli mi képes parancsolni nekem.
Érezni akarom még mennyi van bennem
még képes vagyok felkelni
mégha érteni nem érthetem
de tudom a fogalmakból, hiszem
egy vagyok álmaimmal.
S több nem kell
a világ bölcsességei csak tévútra vezettek
önmagam felé kell egyedül megfelelnem
S megtalál világom világa engemet.
2009. IX. 23.
egy szabad vidék felé
Nincs helyem itt, a szűkös akolban,
porfészek ért folyó háború kellős közepén.
Szabad lelkem a vidéket álmodja
számomra megnyugvást csak ott lelhetek.
Lovam, az álmokból jövő patás nem kér tőlem
lehetetlen célokat, csak az életet várja
Lángot, vágtát, s végtelent.
Örök tánc ez, révület mi kiszakít és megtört
fáradt lelkem halk himnusza
mely hálát ad a napfényért.
De addig mig sikátorok közt vezet utam
inaim megfeszülnek, nem engedek, elég volt.
és csak a tisztelet vezet
az igaz és őszinte
az egyedüli mi képes parancsolni nekem.
Érezni akarom még mennyi van bennem
még képes vagyok felkelni
mégha érteni nem érthetem
de tudom a fogalmakból, hiszem
egy vagyok álmaimmal.
S több nem kell
a világ bölcsességei csak tévútra vezettek
önmagam felé kell egyedül megfelelnem
S megtalál világom világa engemet.
2009. IX. 23.
Művek: A farkas imája
Ne adj többet, mint ami kell
de legyen meg mindig
Nem kérek látszatot
a maró hideg szélt
a nap tűző sugarait
elviselem, de erőt adj
ne essek össze.
S én az éji holdat
neked szentelem.
A hajnal első sugarával
áldozok neked.
Ha az éjszakában vágtatok,
vágtass velem.
Így leszünk egy, s mienk, a végtelen.
de legyen meg mindig
Nem kérek látszatot
a maró hideg szélt
a nap tűző sugarait
elviselem, de erőt adj
ne essek össze.
S én az éji holdat
neked szentelem.
A hajnal első sugarával
áldozok neked.
Ha az éjszakában vágtatok,
vágtass velem.
Így leszünk egy, s mienk, a végtelen.
hétfő, június 20, 2011
Életkép: "Mind rohannak valahova"
Ügyeim intéztem és a helyi járaton összefutottam egy enyhén alkoholista emberrel. Mindenkihez próbált szólni és végül - ahogy lenni szokott - megtalált engem is. Kérdezi tőlem, kinéz-e 75 évesnek. Mondtam nem. Utána hozzátette, hogy ő elmenekült a stressz elől Villányba. Nézzem meg, az emberek itt mind rohannak. Én csak szokásomhoz híven mosolyogtam és egyet értettem. Elsuhant közben a busz a temető mellett. Megjegyezte, itt van már édesanyja, édesapja, mamája is, mindezt enyhe groteszk vidámsággal. Két megálló után leszállt, bár előtte még elkönyvelte magának, hogy a buszvezető biztosan autóversenyző volt korábban.
Miután tovább haladtunk, a széken egy öreg nagy egyetértésben szomszédjával közölte velem, hogy lehet valamikor értelmes volt, de már flúgos. Nem válaszoltam semmit. Lehet hogy bolond már... de legalább boldog.
Kinéztem az ablakon a tájra... a természet felé... mindig hazavár.
Miután tovább haladtunk, a széken egy öreg nagy egyetértésben szomszédjával közölte velem, hogy lehet valamikor értelmes volt, de már flúgos. Nem válaszoltam semmit. Lehet hogy bolond már... de legalább boldog.
Kinéztem az ablakon a tájra... a természet felé... mindig hazavár.
péntek, június 17, 2011
Életkép: Versek
Sikerült 2008-as verseimet felvinni, elég sok nem lett annak idején ide bejegyezve. Kiegészítettem négy darab 2011-es versemmel. A köztes időszakban egyrészt nem sokat írhattam, vagy sajnos a legtöbbje elveszett, ismeretlen helyen tartózkodik, vagy az elmúlt idők blogjain voltak fent, amiket már sajnos mind letöröltem. 2008-as évem valószínűleg azért bővelkedett megannyi irásban, mert akkor néztem szembe az Anatómia szigorlatal immár 2. alkalommal és mivel az előző félévben is évet ismételtem egy bukás miatt, nagyon féltem tőle. Ezek tükrözödnek verseim hangulatában is és a jelképrendszerek mélyén. Jó érzés most már kezdő hatodévesként visszanézni küzdelmeim, tudva, hogy végül felülkerekedtem az akadályokon.
Egy két töredék novellám, és egy nagyon régi drámám (Az eretnek) egyelőre csak kéziratban vagy kinyomtatott formában van meg, de tervezem hogy ezeket is feltöltöm ide.
Egy két töredék novellám, és egy nagyon régi drámám (Az eretnek) egyelőre csak kéziratban vagy kinyomtatott formában van meg, de tervezem hogy ezeket is feltöltöm ide.
Liszt Ferenc, nagy romantikus alkotó. Kedvenc irodalomtörténeti korszakom mind a mai napig. ^^
Művek: Tűz
Lány táncol
perdül az éjben
tábortűz fénye
árnyéka íve
szemem káprázik
holdvilág ezüstös fényével játszik
megannyi csillag
apró szikra.
Karmai sólyom
arca a farkas
metsző szemével, szívemet marja
rabja voltam
de most látok
szertefoszló átok
szemem homálya
nem engedem, sohasem...
de felcsap a tűz
csábít az éle
elveszek, a révületében.
(2011)
perdül az éjben
tábortűz fénye
árnyéka íve
szemem káprázik
holdvilág ezüstös fényével játszik
megannyi csillag
apró szikra.
Karmai sólyom
arca a farkas
metsző szemével, szívemet marja
rabja voltam
de most látok
szertefoszló átok
szemem homálya
nem engedem, sohasem...
de felcsap a tűz
csábít az éle
elveszek, a révületében.
(2011)
Művek: Az eső
Állok az esőben
apró cseppek ezrei
mossák lelkemet.
Erőtlenül térdre rogyok
nézem a szürke felleget
évek tengerét
hátrahagyom vele
elkeseredve
markolom a földet
rózsa tövisével sebzett
kezem vére
úszik a sár fekete
rögeivel
s kínomban az égre üvöltök.
Nincs egyetlen
sosem volt
sosem lesz.
Fehér farkas sebzett, vérző
jön velem szemben
fogai kopottak
körmei vájják
a renyhe anyaföldet
átölelem
mostmár tudom
csak magam vagyok
a farkas lelkem
s én a támasz
megannyi gondolatom
eggyé válik.
Forogj hát, forogj vándor
izzon a tűz, lelked igéje
őrzi a táj, őrzi a táj
még mindig az álmod...
(2011)
apró cseppek ezrei
mossák lelkemet.
Erőtlenül térdre rogyok
nézem a szürke felleget
évek tengerét
hátrahagyom vele
elkeseredve
markolom a földet
rózsa tövisével sebzett
kezem vére
úszik a sár fekete
rögeivel
s kínomban az égre üvöltök.
Nincs egyetlen
sosem volt
sosem lesz.
Fehér farkas sebzett, vérző
jön velem szemben
fogai kopottak
körmei vájják
a renyhe anyaföldet
átölelem
mostmár tudom
csak magam vagyok
a farkas lelkem
s én a támasz
megannyi gondolatom
eggyé válik.
Forogj hát, forogj vándor
izzon a tűz, lelked igéje
őrzi a táj, őrzi a táj
még mindig az álmod...
(2011)
Művek: Egyszer még
Nézem a távol
égi fényeit
szemem előtt a múlt
mint régi jóbarát
köszönti rég őszbe borult arcom
csillagokkal ékes messzi látomás.
Járatlan utakon
tévelygő lépteim
megidézik újra
a párduc lábnyomát
s lovak viszik hírét
régi aranykornak
szívem utolsó
halk robaját.
Szemedbe néznék
hogy lássam még egyszer
miként ragyog fel
az őskori láng
s bocsánatodnak
halk mosolyával
merengenék még
éveken át.
Egyszer még szeretnék
futni a réten
szállni a széllel
mint fecskemadár
elhinni néked
hogy könnyü az élet
mint hajnali napnak
a feltámadás.
Itt a mezőn most egymagam állok
a múlt emléke szívemhez talál.
Békét vár lelkem
esendő éltem
nyugalmat talál.
Egyszer még felsüt
oly vágyott napunk
s lesz még eső után
szivárvány.
égi fényeit
szemem előtt a múlt
mint régi jóbarát
köszönti rég őszbe borult arcom
csillagokkal ékes messzi látomás.
Járatlan utakon
tévelygő lépteim
megidézik újra
a párduc lábnyomát
s lovak viszik hírét
régi aranykornak
szívem utolsó
halk robaját.
Szemedbe néznék
hogy lássam még egyszer
miként ragyog fel
az őskori láng
s bocsánatodnak
halk mosolyával
merengenék még
éveken át.
Egyszer még szeretnék
futni a réten
szállni a széllel
mint fecskemadár
elhinni néked
hogy könnyü az élet
mint hajnali napnak
a feltámadás.
Itt a mezőn most egymagam állok
a múlt emléke szívemhez talál.
Békét vár lelkem
esendő éltem
nyugalmat talál.
Egyszer még felsüt
oly vágyott napunk
s lesz még eső után
szivárvány.
Művek: Az utolsó a vadak közül
Tűz fénye táncol
ezüstös éjben
fehér lepelben
köd fujja álmát
Múltnak virágát
tündöklő képe
szívemben éled
s felejtni vár
Mond nékem Kedves
merre visz lépted
hóban és fagyban
alkonyi táj
de tavasznak híre
olvasztja dérben
merengő lelkem
alapzatát
Vad lángok árja
kavarog a hajnal
hűvös szelében
minduntalan
s hallgatag parázs
száll testemre újra
miként feltámad
a boldogtalan
Körbe és körbe
táncod a tűznél
az enyém mostmár
csak az enyém ....
2011 május
Művek: Ayamenak
Reggeli szürkületben visz az élet
s mint álmatag nézek a felhők nyomán
a távolság fémes vasrácsaiba zárva
szendergek tovább
Alkonyati tűzben ég szívem
mint utolsókat lélegző parázs
hőt ad még
de életet veszít
minden parányi lobbanás.
Farkasként éltünk és farkasként halunk
mi szívünkön, az tetteinkben
s ha zord idő jött akkor is maradtunk
mosolyogtunk villámok tengerének.
Ördögi szél csavart ki fákat
tépte bundánk a pusztaság
de szabadok voltunk
nem tűrtük a láncot
mint a bégető gyenge birkanyáj.
Bár elvágyódtam gyakran
szebb vidék, nyugodtabb táj után
de tudom, pont ez a vad ugar
az én egyetlen hazám.
Az utak bogján keresztet látok
vándor mereng a célja után
lépése megfagy
könnyei futnak
az áldozat földi szimbolumán.
Harcok viadala megviselt
fájdalmak edzették testemet
de konok büszkeség nyugalmával
viseltem az éveket.
Félelmeim láncait, elemészti a bús eső.
Szavak nélkül, tekintettel
nézem a holdat
az éjjelt
s virradó nap sugarában
hazaérek.
2011. III. 21.
Kékkői László
Művek: Itt a múlt kései...
Itt a múlt kései keltik félelmem
szembenézek vele s újra látok
Homokszemként pereg a valóság arcom előtt
miközben csupán a végét várom.
Nem érdekel a tudományos szólam
üres, akár a lelketlen világ
Nincs értelme, csak rikitani vágy
s marcangolja önmagát.
Szabad vagyok
jármot csak igaz célért veszek
nem nehezítem léptem acélláncok felett
Őszinte a hitem, nincs kétely bennem
már átlátok a káosz mezsgyéjén
nem mérgezem magam vele.
Csak mi igaz, az előtt hajtok fejet.
(2008. II. 27.)
szembenézek vele s újra látok
Homokszemként pereg a valóság arcom előtt
miközben csupán a végét várom.
Nem érdekel a tudományos szólam
üres, akár a lelketlen világ
Nincs értelme, csak rikitani vágy
s marcangolja önmagát.
Szabad vagyok
jármot csak igaz célért veszek
nem nehezítem léptem acélláncok felett
Őszinte a hitem, nincs kétely bennem
már átlátok a káosz mezsgyéjén
nem mérgezem magam vele.
Csak mi igaz, az előtt hajtok fejet.
(2008. II. 27.)
Művek: Fekete rózsa a híd előtt
Még mindig, nem múlik
bennem él
annyi nap telt el azóta
de nem feledek
hány éjjel és hány nappal
körbejárom
az utat újra
mély, sötét a csillogása
szelíden szólít
menj utána!
Miért nem lehet arany a színe
miért nem látom a hajnali fényben?
Bűv kört alkot
igéz ugyanúgy
minden erőm elhagy
fáj a múlt.
Körülöttem minden csodákat alkot
hazám s hitem
oroszlánként harcol.
Sorsom eközben jelentéktelen, silány
de bűnöm, hogy lelkem még mindig
kiállt.
Fekete rózsa, éjszaka lángja
múlik az idő, s múlik az álma
két kezem tartja selymes ruháját
de a vad vihar eltépi
tőlem
világát....
Mindent leteszek az oltár elé
hogy az ösvényen átvezető kötelet
megragadjam.
Ha elszakad alattam legyen
de csak így lesz teljes életem
s állok a képzeletbeli híd előtt
előttem a fekete rózsa, az életem
mindenem, emlékeim, álmaim, sorsom és végzetem.
S rezdül mindenem, nemes lesz,
van hitem
s kitépem a földből gyönyörű szirmait
az égnek adom mind
s könyörgök az öröknek
cseréljen színt a kor
s a sötétet váltsa fel az élet
teremtse meg újra az aranykort
kék legyen az ég újra
s zöldbe boruljon a táj....
Istenem.... hazám....
2008. VI. 21.
bennem él
annyi nap telt el azóta
de nem feledek
hány éjjel és hány nappal
körbejárom
az utat újra
mély, sötét a csillogása
szelíden szólít
menj utána!
Miért nem lehet arany a színe
miért nem látom a hajnali fényben?
Bűv kört alkot
igéz ugyanúgy
minden erőm elhagy
fáj a múlt.
Körülöttem minden csodákat alkot
hazám s hitem
oroszlánként harcol.
Sorsom eközben jelentéktelen, silány
de bűnöm, hogy lelkem még mindig
kiállt.
Fekete rózsa, éjszaka lángja
múlik az idő, s múlik az álma
két kezem tartja selymes ruháját
de a vad vihar eltépi
tőlem
világát....
Mindent leteszek az oltár elé
hogy az ösvényen átvezető kötelet
megragadjam.
Ha elszakad alattam legyen
de csak így lesz teljes életem
s állok a képzeletbeli híd előtt
előttem a fekete rózsa, az életem
mindenem, emlékeim, álmaim, sorsom és végzetem.
S rezdül mindenem, nemes lesz,
van hitem
s kitépem a földből gyönyörű szirmait
az égnek adom mind
s könyörgök az öröknek
cseréljen színt a kor
s a sötétet váltsa fel az élet
teremtse meg újra az aranykort
kék legyen az ég újra
s zöldbe boruljon a táj....
Istenem.... hazám....
2008. VI. 21.
Művek: Sorsok
Múlandóság, álom?
de magam előtt látom
mint érthetetlen homály
melyben mint csillám keveredik
az öröm és mámor
vakít engem, akár a járom
mit eközben magamra rántok.
Néha csak az emészt
nem akarom látni
legyek vak, üres tekintet
s világtalan elme
talán könnyebb lenne
de kétely ébreszt, ez nem megoldás
hol ébreszthet reményt vak oroszlán
kinek vérző sebei a földre taszítják
Remény!
ki meghalsz utoljára és feltámadsz először
életem vállalt keresztje, nyiss utat nekem.
Először láttam az aranysárkány táncát
pillanat csupán, de megértettem
olyanná kell válnom, amilyen ő
de hogyan és miként?
Mi az ő dallama és miként remél?
Jó lenne tudni és kapaszkodni
mert magas a hegycsúcs, s félelmes a mélység
de mászok tovább, ha kell lassan
botladozva
jéghideg széllel dacolva
mert csak ott fent nyílik az örök virág
amiért küzdöttem oly sok éven át!
(2008?)
de magam előtt látom
mint érthetetlen homály
melyben mint csillám keveredik
az öröm és mámor
vakít engem, akár a járom
mit eközben magamra rántok.
Néha csak az emészt
nem akarom látni
legyek vak, üres tekintet
s világtalan elme
talán könnyebb lenne
de kétely ébreszt, ez nem megoldás
hol ébreszthet reményt vak oroszlán
kinek vérző sebei a földre taszítják
Remény!
ki meghalsz utoljára és feltámadsz először
életem vállalt keresztje, nyiss utat nekem.
Először láttam az aranysárkány táncát
pillanat csupán, de megértettem
olyanná kell válnom, amilyen ő
de hogyan és miként?
Mi az ő dallama és miként remél?
Jó lenne tudni és kapaszkodni
mert magas a hegycsúcs, s félelmes a mélység
de mászok tovább, ha kell lassan
botladozva
jéghideg széllel dacolva
mert csak ott fent nyílik az örök virág
amiért küzdöttem oly sok éven át!
(2008?)
Művek: A határon
Látom a sötétséget
két kezemmel tehetetlenül
próbáltam megragadni valamit
a mélység végtelenjében
Nem akarom többé átérezni
és becsülöm a szikrát
mi utat nyitott a féynre
A határon állok
előre nézek
a zöld mezők felé
pár pillanat
s írom tovább
a tudomány enyhe zálogát....
(2008. IV. 07.)
két kezemmel tehetetlenül
próbáltam megragadni valamit
a mélység végtelenjében
Nem akarom többé átérezni
és becsülöm a szikrát
mi utat nyitott a féynre
A határon állok
előre nézek
a zöld mezők felé
pár pillanat
s írom tovább
a tudomány enyhe zálogát....
(2008. IV. 07.)
Művek: Valami történt
Dobok hangját hallom
lüktetve kínoz
szakít szét
darabokra.
Métely
s roskadó teher
valami történt
s én süllyedek
ilyen kába nem voltam még sose
s kapaszkodok
a vékony
tartókötélbe....
lüktetve kínoz
szakít szét
darabokra.
Métely
s roskadó teher
valami történt
s én süllyedek
ilyen kába nem voltam még sose
s kapaszkodok
a vékony
tartókötélbe....
Művek: Egy szép reggelre
Napfény tűz szemembe
a hideg lassan szertefoszlik
Hihetetlen
még mindig állok
pedig annyi kín vert sebet rajtam
Aranyló fényét
táltos lovak kisérik
és meghajol a természet hatalma előtt
Győzelem és szerény katonaként csupán
de betölti lelkem
a mámoros világ
Osztozom örömükben
végignézem seregünk diadalmenetét
s bár látom a sebek tengerét
az áldozatok erejét
megenyhül a komor vigyázz!
Mi a becsület? Talán egy létra
az ég felé
s megtartja a hit és a remény.
Ránézek a tiszta, fehér fellegekre
Beteljesülnek a proféciák.
Homokszem vagyok csupán
de nagy csodákat látok
igaz ajándék ez és
nem átok.
S hol a pont?
Nem tudom
sohase tudtam
és sohase fogom.
A vég nem az én kezemben van, gondolatát
átadom annak aki kisért
aki velem volt
az égi gondviselés.
(2008?)
a hideg lassan szertefoszlik
Hihetetlen
még mindig állok
pedig annyi kín vert sebet rajtam
Aranyló fényét
táltos lovak kisérik
és meghajol a természet hatalma előtt
Győzelem és szerény katonaként csupán
de betölti lelkem
a mámoros világ
Osztozom örömükben
végignézem seregünk diadalmenetét
s bár látom a sebek tengerét
az áldozatok erejét
megenyhül a komor vigyázz!
Mi a becsület? Talán egy létra
az ég felé
s megtartja a hit és a remény.
Ránézek a tiszta, fehér fellegekre
Beteljesülnek a proféciák.
Homokszem vagyok csupán
de nagy csodákat látok
igaz ajándék ez és
nem átok.
S hol a pont?
Nem tudom
sohase tudtam
és sohase fogom.
A vég nem az én kezemben van, gondolatát
átadom annak aki kisért
aki velem volt
az égi gondviselés.
(2008?)
Művek: Gondolatban ott vagyok
Gondolatban ott vagyok, s látom a kéklő határt
a nap süt rám, s zöldellő mezők árja
pihenteti lelkem.
Ott vagyok, bár szemem mást lát
de akaratom erősebb s lecsukódik az ablakvilág
nincs hatalma felettem.
Gondolatban ott vagyok
vágtázom a végtelen határon
szabad vagyok, láncok nélkül
úgy ahogy régen, nagyon régen
A táj szelleme szívemben él
s lelkem teremti a harmóniát
Nincs illúzió, csak valóság
mit megteremt az ember, magányos órán
Mosolyogj rám!
(2008?)
Megj.: Azóta tényleg nem illuzió, hanem valóság ^^
a nap süt rám, s zöldellő mezők árja
pihenteti lelkem.
Ott vagyok, bár szemem mást lát
de akaratom erősebb s lecsukódik az ablakvilág
nincs hatalma felettem.
Gondolatban ott vagyok
vágtázom a végtelen határon
szabad vagyok, láncok nélkül
úgy ahogy régen, nagyon régen
A táj szelleme szívemben él
s lelkem teremti a harmóniát
Nincs illúzió, csak valóság
mit megteremt az ember, magányos órán
Mosolyogj rám!
(2008?)
Megj.: Azóta tényleg nem illuzió, hanem valóság ^^
Művek: Pengetánc
A kard éle suhan
szikra felé
mint aki messze hordja nevét
őrzi a láncok
bús koszorúját
alkonyi éjnek
büszke virágát.
Nem tehet mást
a révület átka
áldást hint a jövő felé
s léptei nyomán
virágok hajnala
öltözik színbe
a nemzedék.
szikra felé
mint aki messze hordja nevét
őrzi a láncok
bús koszorúját
alkonyi éjnek
büszke virágát.
Nem tehet mást
a révület átka
áldást hint a jövő felé
s léptei nyomán
virágok hajnala
öltözik színbe
a nemzedék.
Művek: Áll az idő
Áll az idő, most nem léphetek
s mint csapda
körbefog...
pedig mennék, s most várni kell
állni egyhelyben
nem tékozlok
most nem én írom
a sorsom
az ezüst fényt keresem
az egyetlent
az apró jelek
mind felé mutatnak
káprázik szemem
nem mozdulok, nem tehetem
egy apró rezgés és
elveszik a fonál
jobbra-balra nézek
szabadságot látok
de most erős a lelkem
egy kapocs tart
s nincs mi eltéritene
végzetem
gyógyulás mélységes sebeimre
az út, mit kijelöltek
nehéz a csend
ólomsúly
vánszorognék, de szemem fénye
csak a fémszínt látja
egyre csak egyre.
S a világok határa leomlik
a tér kitárul
friss levegőt hoz a szél felém
mert minden borzong, mozdul, él
körülöttem
csak én állok a strázsán
hogy a kavalkádból
a lelkek harcából
kiváljon a nekem legszebb
örök fény
először nézem a virágot
magamért.
Mert senki másnak enyhet nem hozhat
míg sötét borítja arcom
de felkel a nap a szemedben
s újra látok....
Ez a tánc a legszebb nekem
ezért léteztem, ez vitt tovább
s annyi mulandó éjszakán
derengett fénye
erőtlenül roskadva össze
szívembe égett.
Hitem most erős lesz
s lehunyt szemmel is látok
karom vág az ősi földbe
léteznek sárkányok.
S öltöm a páncélt
csattan a kard
vörös felleg száll napnyugta felől
hideg van, fagyos éj
de nincs többé hatalma felettem
mert becsületem megmaradt
s megtalálta társát
világok közti hídként
őriztem álmát.
Bármi lesz is, már nincs határ
pár nap, egy perc és nicns tovább
lehull az égről
a legenda, a látomás
emlékük él csak nemzedékeken át, s a híd
mit alkotott hirdeti tovább
hogy van kapu a világokon át
s van érték mi összetartja.
Becsületem az életem!
Ez a hazám!
(2008. III. 27.)
s mint csapda
körbefog...
pedig mennék, s most várni kell
állni egyhelyben
nem tékozlok
most nem én írom
a sorsom
az ezüst fényt keresem
az egyetlent
az apró jelek
mind felé mutatnak
káprázik szemem
nem mozdulok, nem tehetem
egy apró rezgés és
elveszik a fonál
jobbra-balra nézek
szabadságot látok
de most erős a lelkem
egy kapocs tart
s nincs mi eltéritene
végzetem
gyógyulás mélységes sebeimre
az út, mit kijelöltek
nehéz a csend
ólomsúly
vánszorognék, de szemem fénye
csak a fémszínt látja
egyre csak egyre.
S a világok határa leomlik
a tér kitárul
friss levegőt hoz a szél felém
mert minden borzong, mozdul, él
körülöttem
csak én állok a strázsán
hogy a kavalkádból
a lelkek harcából
kiváljon a nekem legszebb
örök fény
először nézem a virágot
magamért.
Mert senki másnak enyhet nem hozhat
míg sötét borítja arcom
de felkel a nap a szemedben
s újra látok....
Ez a tánc a legszebb nekem
ezért léteztem, ez vitt tovább
s annyi mulandó éjszakán
derengett fénye
erőtlenül roskadva össze
szívembe égett.
Hitem most erős lesz
s lehunyt szemmel is látok
karom vág az ősi földbe
léteznek sárkányok.
S öltöm a páncélt
csattan a kard
vörös felleg száll napnyugta felől
hideg van, fagyos éj
de nincs többé hatalma felettem
mert becsületem megmaradt
s megtalálta társát
világok közti hídként
őriztem álmát.
Bármi lesz is, már nincs határ
pár nap, egy perc és nicns tovább
lehull az égről
a legenda, a látomás
emlékük él csak nemzedékeken át, s a híd
mit alkotott hirdeti tovább
hogy van kapu a világokon át
s van érték mi összetartja.
Becsületem az életem!
Ez a hazám!
(2008. III. 27.)
Művek: Tavasz
Tavasz van
a szabadság évszaka
mi kedves nekem
nem dúl vihar, csendes a szél
mégis kering
él
öltözik és betölti
talán az utolsó
mit magával visz
a borongós jövő
talán a kardél ketté vágja
összetörik
apró, tompa szilánkjait
szétveti az ármány
fénytelen útján
sodorja szét.
Nem tudom
az már nem az én világom
s mihez nem értek, nem nyúl kezem
ott csupán vezetik léptemet
de most az én időm jár
egyszerű, komolytalan
akár vadászó róka
az erdőben, a szántón
járom a táncom
nincs gondolat, cél vagy álom
most csak annak élek
amit látok
aranyló rózsát
ezüst sárkányt
napfelkeltét és napnyugtát
mosolygok a tájra
és visszanevet rám
nem várok többet, nem is kell más
mindent mit feladtam, visszakaptam
miről lemondtam utat tört hozzám
nem kell több, csak hogy elfogadjam
s én igent mondok
a szépre a jóra
örök fényü dicsőséges sorsra
igent mondok az álomra az égre
hivogató kékje
lelkemhez érhet
igent mondok az életre
ami mindig fénylett
komor, mély sötétből utat tört nekem
s igent mondok a rózsákra
feketére, ezüstre, aranyra
s vörös lángú égető virágra
így teljes a kör
én mindet megtalálom
csokorba gyüjtöm és átadom neked
ég és föld ura
őrizd végzetem!
(2008. III. 28.)
a szabadság évszaka
mi kedves nekem
nem dúl vihar, csendes a szél
mégis kering
él
öltözik és betölti
talán az utolsó
mit magával visz
a borongós jövő
talán a kardél ketté vágja
összetörik
apró, tompa szilánkjait
szétveti az ármány
fénytelen útján
sodorja szét.
Nem tudom
az már nem az én világom
s mihez nem értek, nem nyúl kezem
ott csupán vezetik léptemet
de most az én időm jár
egyszerű, komolytalan
akár vadászó róka
az erdőben, a szántón
járom a táncom
nincs gondolat, cél vagy álom
most csak annak élek
amit látok
aranyló rózsát
ezüst sárkányt
napfelkeltét és napnyugtát
mosolygok a tájra
és visszanevet rám
nem várok többet, nem is kell más
mindent mit feladtam, visszakaptam
miről lemondtam utat tört hozzám
nem kell több, csak hogy elfogadjam
s én igent mondok
a szépre a jóra
örök fényü dicsőséges sorsra
igent mondok az álomra az égre
hivogató kékje
lelkemhez érhet
igent mondok az életre
ami mindig fénylett
komor, mély sötétből utat tört nekem
s igent mondok a rózsákra
feketére, ezüstre, aranyra
s vörös lángú égető virágra
így teljes a kör
én mindet megtalálom
csokorba gyüjtöm és átadom neked
ég és föld ura
őrizd végzetem!
(2008. III. 28.)
Művek: Konfesszió
Fáradt vagyok
munkám kész, de ingatag
tákolmány csupán
ide oda dől
és csak a remény
tartja jövőjét egybe.
Miért ilyen bonyolult minden
s miért nem egyszerű
miért kell megalázni magam
miért nem lenne elég
menni előre, taposni virágot,
álmot, szépet
s lelki játékot...
mindenki ezt teszi
átgázol szemek világán
s az ármány
mint természet adta eszköz
már otthont talált e világ
mozgató rugóján.
Látni, néha talán jobb
lenne mindkét szemem
világát a nihilnek
adni.
Hallanék, s az bőven elég
hogy disszonanciáját szónak
és arcnak ne kelljen
elfogadnom.
Hát nem egyszerűbb?
Álmatag világ csak
bonyolítja tovább
szövedékét az egésznek
és csak fonja
gomolyítja
kiismerhetetlen maszlaggá
tolja.
Van értelme?
csak hiszek benne
jelképre jelkép a válasz
s mint rózsa a viharos szélben
úgy próbálok keresni valami támaszt
ebben a jégvilágban.
Hiszek a sorsban és nekivezet
a legélesebb tőrnek
hogy ezen edződjek
vagy hogy végül megtörve
szétvágva
fogadjam el hogy nincs válasz?
Miért ilyen bonyolult és miért ilyen nehéz?
Szeretném ha messzire látnék egyenes úton
nem lenne füst, se homály
csak napfény
és csillagos holdvilág
nem kinozna semmi
öröm lenne a járás
néha lassú, néha gyors
iramát én adnám
játék lenne misztikus csoda
mi önmagáért alkot
s lényege ebben áll.
De meglátnék egy ösvényt
titkot rejtő apró homályt
s mint gyermek
kalandvágyó mosollyal
rohannék utána
ez vagyok
nem változom
boldogságot ad az ismeretlen táj
hol még nem járt senki
s lehet, sohase jár.
Lelkem mélyén valahol surranó vagyok
még mindig, s megy tovább
kitudja merre, kitudja hová.
S oldalzsebeiben gyüjti játékait
álmait
miket el nem tud hagyni
csak átadni
s meséket teremt
történetet él át
amíg világ, a világ.
(2008. IV. 03.)
munkám kész, de ingatag
tákolmány csupán
ide oda dől
és csak a remény
tartja jövőjét egybe.
Miért ilyen bonyolult minden
s miért nem egyszerű
miért kell megalázni magam
miért nem lenne elég
menni előre, taposni virágot,
álmot, szépet
s lelki játékot...
mindenki ezt teszi
átgázol szemek világán
s az ármány
mint természet adta eszköz
már otthont talált e világ
mozgató rugóján.
Látni, néha talán jobb
lenne mindkét szemem
világát a nihilnek
adni.
Hallanék, s az bőven elég
hogy disszonanciáját szónak
és arcnak ne kelljen
elfogadnom.
Hát nem egyszerűbb?
Álmatag világ csak
bonyolítja tovább
szövedékét az egésznek
és csak fonja
gomolyítja
kiismerhetetlen maszlaggá
tolja.
Van értelme?
csak hiszek benne
jelképre jelkép a válasz
s mint rózsa a viharos szélben
úgy próbálok keresni valami támaszt
ebben a jégvilágban.
Hiszek a sorsban és nekivezet
a legélesebb tőrnek
hogy ezen edződjek
vagy hogy végül megtörve
szétvágva
fogadjam el hogy nincs válasz?
Miért ilyen bonyolult és miért ilyen nehéz?
Szeretném ha messzire látnék egyenes úton
nem lenne füst, se homály
csak napfény
és csillagos holdvilág
nem kinozna semmi
öröm lenne a járás
néha lassú, néha gyors
iramát én adnám
játék lenne misztikus csoda
mi önmagáért alkot
s lényege ebben áll.
De meglátnék egy ösvényt
titkot rejtő apró homályt
s mint gyermek
kalandvágyó mosollyal
rohannék utána
ez vagyok
nem változom
boldogságot ad az ismeretlen táj
hol még nem járt senki
s lehet, sohase jár.
Lelkem mélyén valahol surranó vagyok
még mindig, s megy tovább
kitudja merre, kitudja hová.
S oldalzsebeiben gyüjti játékait
álmait
miket el nem tud hagyni
csak átadni
s meséket teremt
történetet él át
amíg világ, a világ.
(2008. IV. 03.)
Művek: Tabló
Összeáll a kép
jellemzi a nép
önmagát.
Összegyűl a tömeg
döntést hoz
ítél
számbavesz mindent
újragondol
elvesz s told
múltat, jelent jövőt igéz!
Cselekvést szül az idő
új nap kel fel az égen
az oroszlán, az örző
új időket él meg.
Mond mit hoz a holnap?
Néma köd világa
Hány veszendő percet
vitt el magával?
Élces színek rónak
új írást a kőbe
törvény lesz semmissé
változik az élet.
Tánc kezdődik reggel
hajnalnak fényében
örömtüzek gyúlnak
az otthonok melegében.
Szellemlények járnak
láthatatlan várban
sötét erdők zúgják
mi az elfelejtett bánat.
A kavalkádban járok
szoborként az élen
megtartani viharban
az ősi igéket
Kürtök szólnak
kard a kezemben
mond mit ér az élet?
Mennyi áldozat kell ahhoz
hogy megmentsünk téged
turul,táltos
Eljött az idő...
Ébredj!
(2008. IV. 17.)
jellemzi a nép
önmagát.
Összegyűl a tömeg
döntést hoz
ítél
számbavesz mindent
újragondol
elvesz s told
múltat, jelent jövőt igéz!
Cselekvést szül az idő
új nap kel fel az égen
az oroszlán, az örző
új időket él meg.
Mond mit hoz a holnap?
Néma köd világa
Hány veszendő percet
vitt el magával?
Élces színek rónak
új írást a kőbe
törvény lesz semmissé
változik az élet.
Tánc kezdődik reggel
hajnalnak fényében
örömtüzek gyúlnak
az otthonok melegében.
Szellemlények járnak
láthatatlan várban
sötét erdők zúgják
mi az elfelejtett bánat.
A kavalkádban járok
szoborként az élen
megtartani viharban
az ősi igéket
Kürtök szólnak
kard a kezemben
mond mit ér az élet?
Mennyi áldozat kell ahhoz
hogy megmentsünk téged
turul,táltos
Eljött az idő...
Ébredj!
(2008. IV. 17.)
Köszöntő
Annyi idő után újra itt. Az egyetlen blogom, ami túlélte az évek múlását, bár most kicsit átalakult. Köszönöm Szeszílnek az új kinézetet. A fehér farkas sokkal hangulatosabbá teszi a naplómat.
Pár bejegyezést, amiket nem tartottam érdemesnek arra, hogy megmaradjanak töröltem. Elsősorban irodalmi alkotásaimat kívánom közzé tenni, és esetleg pár gondolatot, életképet.
Az alábbi fénykép elmosódott, de nekem nagyon megtetszett, mert olyan mintha egy festmény lenne. 2011 06. 16-án készült, valahol Újpetre és Palkonya között. A hold, én és az út.
Az idő múlásával sok új alkotásom született, a kéziratokat folyamatosan töltöm fel. Újakat és nagyon régieket egyaránt. Ahol tudok dátumot, ott jelzem, vagy emlékeim alapján az évet legalább megbecsülöm.
Pár bejegyezést, amiket nem tartottam érdemesnek arra, hogy megmaradjanak töröltem. Elsősorban irodalmi alkotásaimat kívánom közzé tenni, és esetleg pár gondolatot, életképet.
Az alábbi fénykép elmosódott, de nekem nagyon megtetszett, mert olyan mintha egy festmény lenne. 2011 06. 16-án készült, valahol Újpetre és Palkonya között. A hold, én és az út.
Az idő múlásával sok új alkotásom született, a kéziratokat folyamatosan töltöm fel. Újakat és nagyon régieket egyaránt. Ahol tudok dátumot, ott jelzem, vagy emlékeim alapján az évet legalább megbecsülöm.
szerda, november 11, 2009
szombat, szeptember 13, 2008
Gondolat egy meséből
"Ti emberek mindig szeretnének elrepülni, pedig nincsenek szárnyaitok. Mi farkasok saját lábainkkal futunk céljaink után. Mindegy, hogy milyen messze van, vagy hány hegyet kell megmászni. Örökké vágtatunk álmaink felé."
hétfő, augusztus 25, 2008
csütörtök, augusztus 14, 2008
Gondolat: Gondviselés
Ha adott az Isten földet, ad hozzá búzát is.
Ha adott az Isten életet, ad hozzá boldogságot is.
Ha adott az Isten tehetséget, ad hozzá nemes munkát is.
Ha adott az Isten népet, ad hozzá jövőt is.
Ha adott az Isten igaz szerelmet, ad hozzá igaz társat is.
Az élet ilyen egyszerű. Csak el kell fogadni a földet, az életet, a tehetséget, népünket és szerelmünket.
El kell fogadni minden ajándékot, mit az ég ad és mindegyik százszoros termést hoz.
Ebben hiszek, és ezt akarom követni :)
Ha adott az Isten életet, ad hozzá boldogságot is.
Ha adott az Isten tehetséget, ad hozzá nemes munkát is.
Ha adott az Isten népet, ad hozzá jövőt is.
Ha adott az Isten igaz szerelmet, ad hozzá igaz társat is.
Az élet ilyen egyszerű. Csak el kell fogadni a földet, az életet, a tehetséget, népünket és szerelmünket.
El kell fogadni minden ajándékot, mit az ég ad és mindegyik százszoros termést hoz.
Ebben hiszek, és ezt akarom követni :)
kedd, augusztus 05, 2008
csütörtök, július 17, 2008
Gondolat: Elfogadás
Az élet legnagyobb csatáját saját magunkkal vívjuk. Elfogadni hibáinkat, amiket ki kell javítanunk és elfogadni értékeinket, amiket nem szabad megtagadnunk.
vasárnap, július 06, 2008
Művek: Holdfény árnyék (önéletrajz) Részlet
(Felviszem elektronikus formába egy régen elkezdett önéletrajzi regényem elejét...)
Nem célom változtatni az ítéletek felett és a kritikát megfogadom, de életem egyszerű képei őszinték maradnak. A tanúságot ragadom ki a forgatagból, elfogadva a tényt, hogy válogatásom önkényes. A jövő majd szétszórja vagy rendezi a leírtakat. Képzeteim, álmaim és eszményeim együtt jártak a valósággal életem ösvényén. Én képtelen vagyok szétválasztani e két oldalt, így írásom nem lehet tárgyilagos. A kényszer vihetne rá csupán, de nem lenne igaz az én szememben.
Előadáson vagyok. Torzszülöttek arcait vetítik felém. Menekülnék..., de itt tart a hivatás szelleme és a tiszta hit, mely régóta bennem él. Istennek gondja van mindenre és mindenkire. Nem gondolkozom a holnapon, a múltba réved tekintetem.
A hazafelé vezető út nem tartogat meglepetéseket. Enyhén szemerkélő esőben néz rám a város szürkesége. Kereszteződés következik és tompa hanggal tucatnyi autó halad el mellettem. Füstjük hamar elenyészik az utcák mentén, miközben magam maradok a tér kicsiny szegletében.
Fáradt vagyok, de indulok, hogy újra megelevenedjen lépteim keserű harmóniája. Sötét árnyékok borítják a kihalt járdát a bágyadt téli szélben. Fent elmosódott körvonalak határolják a robusztus mélykék fellegeket. Egy láthatatlan kapocs összefüggést teremt a képsorok között és a táj hangulata megérint.
Az idő nem áll meg. Hamarosan hazaérkezem. Elönt a keserűség, mert nem lehetek szabad. A világ monoton járma fogva tart és a napok előrehaladtával mindent elemészt, ami fontos volt számomra. Illúziók mámora ismét eltakarja látásom, miközben a valósággal kevert egyvelege a nincstelenségbe taszít. Kapaszkodnék valamibe, de egyre kevesebb biztos pont van életemben.
Álomvilág szikrázik lelkemben, amint az éj leple lassan betakar. A koholt vádaskodások és az aggodalmak tengere megszűnik. Új törvények veszik át a hatalmat elmém felett. A földi hangok mérhetetlen messzeségből hallatszanak. Nincs erejük az új rend felett. Fohászkodó, ezerarcú sötétség!
A láthatatlan háború hirtelen lecsendesedik. Egy időre egyesség született a létsíkok között. Én pedig nyugalomban evezek a senkiföldjén húzódó folyamon.
* * *
Nehezen találom meg az ideillő szavakat. Emléket szeretnék állítani a velem megtörtént események ezreinek, de képtelen vagyok sorrendet teremteni. Hosszas vívódás után, egy keserű jelenet képei rajzolódnak ki előttem.
Minden gyermek sajátja, hogy a veszélyt elnagyolva, szubjektíven kezeli, ha előzőleg már megtapasztalta negatív következményeit, de amíg nem esett át rajta, képes túlontúl alábecsülni. Jómagam gyakran beleestem ebbe a hibába és nem egyszer sikerült belerángatnom másokat is ilyen helyzetekbe.
A felnőttkor küszöbén értetlenül állok egy régi szórakozásom előtt, de már az elején leszögezem, másokat utánoztam csupán, vagy pontosabban fogalmazva: nekem is megtanították miképp kell 10-20 cm átmérőjű csöveken lépkedni egy mély árok felett.
Felejthetetlen! Főleg az első pár kíméletlen félelemmel járó csoszogás után. A sikeres átkelés öröme, hamar feledteti az óvatosságot és az alant elterülő zöld növényzet csalóka biztonságot nyújt az esetleges megcsúszás következményei ellen. A bolond embert néha kísérteties gondviselés lengi körül, aminek én ékes példája voltam és megúsztam komolyabb sérülés nélkül a kalandot.
Pár nap elteltével, híven követve az emberiség fejlődésének alaptételét, megfogalmazódott bennem, hogy ideje lenne a megszerzett tudást továbbadni. A legkézenfekvőbb áldozat mindig bízik benned, de magában, noha igyekszik leplezni, soha. A kényszer, mindent félelmet megmérgez, ami ezáltal új erőre kap és eluralkodik a test egészén. Nem vettem észre barátomon a baljós jeleket és a tanár szerep elvakította maradék tisztánlátásomat is. Megtorpant az elején és szemeivel a mélységet fürkészte. Hazudnék, ha letagadnám a büszkeséget, ami bennem lapult a tehetetlen embert látva, de pár pillanat múlva már hangosan biztattam kétes vállalkozására. Néhány bátor, de esetlen araszolás után vakon hittem abban, hogy hamarosan új játékot kell kitalálnunk, mert a megoldott feladat könnyen unalmassá válik.
A látószögem perifériáján egy sötét árny suhant el. Újra a csövek felé fordultam és a képek tragikus részletességgel vetítődtek elém...
Felelőség, életem első példája!
Összecsuklott és az egyik legszerencsétlenebb módon esett le. Fejét alulról erősen beütötte a fémcsőbe. Máig élénken őrzöm magamban az eset szenvedését, nehezen kopik el a feledés homályába.
Csoda folytán egy ronda seben kívül, amit a korábban eltört fog okozott, nem történt komolyabb baj. Az ijedség és a fájdalom azonban leírhatatlan volt.
Kísérteties hasonlóságot mutat a néhány hónappal később bekövetkezett balesettel, ami végképp belém égette a felelőség értelmét, de először leírom röviden ennek az időszakomnak legmeghatározóbb mozzanatát, amit Bunkercsapatnak hívtunk.
Kaland, vezetés, "játékos" csatározások, ezek a szavak jutnak először eszembe, no meg a bunkerek, vagyis a természet által létrehozott rejtekhelyek, amik megszerzéséért és felfedezéséért sokszor útra keltünk. Nem szándékozom az összes részletét megemlíteni, hiszen a leleményes olvasó találhat leírásokat róla baráti körömben. Itt csak az érzelmi szálat emelném ki. Megtanultam igazán lelkesedni a játékos eszme által, de ugyanakkor gyarló ám gyerekes hatalmi vágyam is ez időben kezdett kibontakozni.
Egy újabb földárok elevenedik meg képzeletemben, ám ez már sokkal mélyebb és sötétebb, egy új Bunker! Negyedmagam vagyok a keskeny völgyben, amit kövek és mindenféle lim-lom bélel. Egy rövid mondatban összefoglalom társaimnak a helyzetet: "Sok a szemét, de majd kitakarítjuk!" majd megakad a szemem a földfalon szerteszét futó gyökereken. barátaim szavak nélkül felismerik a kibontakozó új feladatot és nekiesnek megmászni a majdnem függőleges akadályt. Én is nekiveselkedem, hiszen ketten mrá majdnem felértek, ám elbizonytalanodom a lepergő, laza földet szemlélve. Egy-két gyökeret kipróbálok, hogy elbírják-e a súlyom, de csak egyet találok, ami nem szakad el az első rántásra. Azon teszem meg az első két métert.
Miközben szenvedősen haladok felfelé, észreveszem hogy az utolsó tagunk lent álldogál és tétovázik. Dolyfösen szólok felé: "Kizárlak ebből a bunkerből!".
A harag teljesen elönti és iszonytató erővel kezdi mászni azt a gyökeret, amin én vagyok, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy engem leszedjen. Tisztában vagyok a ténnyel, hogy az amúgy is gyenge kapaszkodó nem fogja kibirni a megnövekedett terhelést, ezért rémülten kiabálok lefelé: "Hagyd abba: El fog szakadni!"
Egy reccsenés, minden izmom megfeszül, készülök a zuhanásra, de csak egy hangosan feltörő sírást hallok. "Alattam szakad el" fut át agyamon a felismerés de ez a tudat már nem ad igazi megnyugvást.
Barátomat látom, aki háttal esett az éles kövekre és egy konzervdobozra...
A gondviselés velünk volt és nem lett maradandó nyoma az esetnek. Kissé groteszk módon, de ha felettem szakad el, a nagy magasság miatt én nem úsztam volna meg puszta horzsolódásokkal. Barátom megtanult hinni nekem, én pedig mint valódi bűnös, megértettem, hogy mindenért amit elveszek felelőséggel kell lennem.
* * *
Újra átéltem az eseményeket, idősödő fejjel itt az egyetem aulájában, ahol a gondolatok összegzéséből papírra vetem az eredményt, de új tájak bontakoznak ki bennem. Egy öregúr magányos alakja rejlik fel előttem, enki szentelem a következő sorokat.
* * *
Nem tudom mi ragadott meg benne először, valahol a kezdetekben. A figurák, a tábla vagy a gondolkodás szépsége. Leginkább a ló lehetett, ami felkeltette érdeklődésemet, hiszen az volt az egyetlen a sakk bábúi között, amit magam ismertem fel.
Saját elhatározásból kezdtem el a játszmákat, és végül én is hagytam abba, mert felismerve a versengés világát 8 évesen, képtelen voltam játszani az elvárások mellett. Nem tudtam elviselni a vereséget, de a győzelem lényege is kaotikus volt számomra.
Hallgattam a bíztató szavakat, de nem hoztak hosszú életű termést. Idegennek éreztem az egészet, főként az utolsó időkben. Utólag belátom, a játékszabályokon túl, fontos dolgokat tanultam meg az életről. Megértettem a cél hatalmas értékét, ahol nem a materialista vonatkozások alkotják a létezés egy jelentős részét, hanem a puszta hit, hogy amit teszünk értéket képvisel.
* * *
Az első alkalom élményét nem törölte ki belőlem a zord feledés. Apám kisért le a pincehelységbe, ami a helyi rendőrség törzskocsmája volt. Félve tettem lépéseim az ismeretlen környezetben. Egyáltalán nem ilyennek képzeltem el a sakkedzések helyét. Mai fejjel visszagondolva, egy világtól elzárt, autentikus hangulata volt. Egy megtört, idősödő ember számára pedig menedékhelyet jelentett.
Az őszes öregúr kétkedve és kissé mogorván fogadott. Megérkezésekor a felállított táblát egy határozott mozdulattal lesöpörte és csupán két királyt, majd egy gyalogott tett a fekete-fehér mezőkre.
Talán nem bízott bennem, vagy a megszokás hatalma vezette: "Mindent az alapoktól kell kezdeni.", nem tudom, de pár perc után elkezdődött a lépések monoton sora. A sötét fél kegyetlen ám előre eldöntött kálváriája a döntetlen reményében.
Sohase voltam jó játékos, ellenben képes voltam hinni és lelkesedni, így két éven keresztül jártam az ódon kocsmába, ahol elmélyülten próbáltam megoldani a feladványok sokaságát. A kisebb helyi versenyeken helyt álltam, bár iszonyatos teher volt számomra és megerősítette gondolataimban a legveszedelmesebb ellenséget, a kételyt.
A hév amivel az egészet elkezdtem fokozoatosan átcsapott menekülésbe. Egy tavaszi nap volt az utolsó találkozás. Rajtam kívül már ketten jártak hozzá, mindketten idősebbek és komoly hozzáállást tanúsítottak. Tudat alatt megtört az idill, misztikus hangulat és a realitás mindent szürkévé taposott.
Apám először fogadta el tiltakozásomat, ami végzetesnek bizonyult. Kiveszett hétköznapjaimból a sakk és hosszú évek teltek el míg újra rátaláltam középiskolás koromban.
Két esztendő múltán, váratlanul jutott el hozzám a hír, mesterem visszaadta lelkét a teremtőnek. Attól a naptól kezdve úgy éreztem, adóságom van vele szemben, ami végül újra elvezetett egy-két kisebb bajnokságra. Jelentőségük csupán a lelkiismeretfurdalás csillapításában mutatkozott.
* * *
Kórélettan szemináriumon veszem elő újra a piros, kockás füzetem. Időközi dolgozaton vagyok túl, midnen bizonnyal sikertelenül, de abszolút nem érint meg. Gúnyos mosollyal kísérem egyesek hősi csatáját 1-1 pont megszerzéséért. Ez lenne a földi boldogsághoz vezető út, hogy önelégült képpel gravírozzak elégedett mosolyt az arcomra egy-egy tintapacni értékelése után? Köszönöm, ebből nem kérek. Nem tudok róla, hogy őseim között voltak-e iskolakerülők, de ha nem, bennem bizonyosan kezd kialakulni ez a mutáció. A jelenlegi körülményeket ismerve nem sok jóval kecsegtet.
Beszéd, beszéd... hullacsend a valódi értékek síkján. Nem okolhatom csupán az intézményt, én is hibáztam, 60 évet. Nagyapám itt végezte el a katonai tisztiképzőt. Az ő általa kitaposott ösvényt kellett volna járnom, mert lelkem méllyén katona vagyok, de az összegubancolódott személyiségemet képtelen kibogozni a jószándék és a puszta tisztelet. A büszkeség elölte a tisztánlátásom, bár mentségemre legyen, sok minden megváltozott a II világháború óta...
Élet-halál, halál-élet... Az ember csak a szélsőségekben valósíthatja meg önmagát...
* * *
Újra befogom a szelet visszatekintő énem vitorláiba. A hold és csillagok fényét idézem meg, december 21-e hangulatát. Háromszor vitt ki a lelki megtisztulás szándéka a Szársomlyó lábához és mindig volt kísérőm kísérteties utam során.
Játszadozhatnék nagy szavakkal, mint csontmaró hideg szél az esőben, de nem tükrözné híven a virrasztás kihívását. Az utolsó percek képviselték az igazi megmérettetést. Eldönteni, hogy a nap valóban átlépte már a horizontot a felhők mögött és hazaindulni megnyugvással. Leírva egyszerűnek tűnik, de átfázott végtagokkal és a monotonság átkával kísérve az emberi akaraterő a legvégét járja.
A negyedik alkalommal már a fakereszthez vándoroltunk ki, amit a nyár folyamán kiástunk. Gyönyörű idő volt az előzőekhez képest, de engem erős fájdalmak kínoztak. Próbáltam nem törődni vele, hiszen lelkem mélyén a búcsúzás melankóliája mindent betöltött. Egyszer véget ér minden hagyomány, ünnep és emlékezés, de a létezés kiismerhetetlen fonalán, hiszem, nyomot hagyunk hátra tetteinkkel, álmaink világával.
* * *
Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy az élet komédiáját végleg elfogom fogadni. Régi dallamok ütik meg fülemet és újra dúdolni kezdem egyszerű hangjaikat. Néha elég csak ennyi...
* * *
Mi a létezés? Éjszaka nagyon rosszul voltam. Beszűkült tudattal botorkáltam. Dante pokla kelt életre. Monoton, az őrülés határáig ismétlődtek a tompa ütések fejemben. Ha létezik purgatórium az ég és föld között ilyen lehet, mint amit átéltem. Megváltásként köszöntött az álombamerülés. A kérdések most fogalmazódnak meg bennem. Mi lett volna, ha nem szabadulok? A halál ezer apró részre szakított volna és szememben kihal az élet szikrája? Hova vezet az utam? A végső pusztulás szakadéka előtt nézem az eget és reményekedek a nem létező szárnyaimban?
Kapaszkodni kell! Semmi más nem ment meg.
Valahol megtalálod az ősi értelmet!
(Itt ér véget az 1 évvel ezelőtt megírt rész, a jövőben minden valószínűség szerint folytatni fogom)
Nem célom változtatni az ítéletek felett és a kritikát megfogadom, de életem egyszerű képei őszinték maradnak. A tanúságot ragadom ki a forgatagból, elfogadva a tényt, hogy válogatásom önkényes. A jövő majd szétszórja vagy rendezi a leírtakat. Képzeteim, álmaim és eszményeim együtt jártak a valósággal életem ösvényén. Én képtelen vagyok szétválasztani e két oldalt, így írásom nem lehet tárgyilagos. A kényszer vihetne rá csupán, de nem lenne igaz az én szememben.
Előadáson vagyok. Torzszülöttek arcait vetítik felém. Menekülnék..., de itt tart a hivatás szelleme és a tiszta hit, mely régóta bennem él. Istennek gondja van mindenre és mindenkire. Nem gondolkozom a holnapon, a múltba réved tekintetem.
A hazafelé vezető út nem tartogat meglepetéseket. Enyhén szemerkélő esőben néz rám a város szürkesége. Kereszteződés következik és tompa hanggal tucatnyi autó halad el mellettem. Füstjük hamar elenyészik az utcák mentén, miközben magam maradok a tér kicsiny szegletében.
Fáradt vagyok, de indulok, hogy újra megelevenedjen lépteim keserű harmóniája. Sötét árnyékok borítják a kihalt járdát a bágyadt téli szélben. Fent elmosódott körvonalak határolják a robusztus mélykék fellegeket. Egy láthatatlan kapocs összefüggést teremt a képsorok között és a táj hangulata megérint.
Az idő nem áll meg. Hamarosan hazaérkezem. Elönt a keserűség, mert nem lehetek szabad. A világ monoton járma fogva tart és a napok előrehaladtával mindent elemészt, ami fontos volt számomra. Illúziók mámora ismét eltakarja látásom, miközben a valósággal kevert egyvelege a nincstelenségbe taszít. Kapaszkodnék valamibe, de egyre kevesebb biztos pont van életemben.
Álomvilág szikrázik lelkemben, amint az éj leple lassan betakar. A koholt vádaskodások és az aggodalmak tengere megszűnik. Új törvények veszik át a hatalmat elmém felett. A földi hangok mérhetetlen messzeségből hallatszanak. Nincs erejük az új rend felett. Fohászkodó, ezerarcú sötétség!
A láthatatlan háború hirtelen lecsendesedik. Egy időre egyesség született a létsíkok között. Én pedig nyugalomban evezek a senkiföldjén húzódó folyamon.
* * *
Nehezen találom meg az ideillő szavakat. Emléket szeretnék állítani a velem megtörtént események ezreinek, de képtelen vagyok sorrendet teremteni. Hosszas vívódás után, egy keserű jelenet képei rajzolódnak ki előttem.
Minden gyermek sajátja, hogy a veszélyt elnagyolva, szubjektíven kezeli, ha előzőleg már megtapasztalta negatív következményeit, de amíg nem esett át rajta, képes túlontúl alábecsülni. Jómagam gyakran beleestem ebbe a hibába és nem egyszer sikerült belerángatnom másokat is ilyen helyzetekbe.
A felnőttkor küszöbén értetlenül állok egy régi szórakozásom előtt, de már az elején leszögezem, másokat utánoztam csupán, vagy pontosabban fogalmazva: nekem is megtanították miképp kell 10-20 cm átmérőjű csöveken lépkedni egy mély árok felett.
Felejthetetlen! Főleg az első pár kíméletlen félelemmel járó csoszogás után. A sikeres átkelés öröme, hamar feledteti az óvatosságot és az alant elterülő zöld növényzet csalóka biztonságot nyújt az esetleges megcsúszás következményei ellen. A bolond embert néha kísérteties gondviselés lengi körül, aminek én ékes példája voltam és megúsztam komolyabb sérülés nélkül a kalandot.
Pár nap elteltével, híven követve az emberiség fejlődésének alaptételét, megfogalmazódott bennem, hogy ideje lenne a megszerzett tudást továbbadni. A legkézenfekvőbb áldozat mindig bízik benned, de magában, noha igyekszik leplezni, soha. A kényszer, mindent félelmet megmérgez, ami ezáltal új erőre kap és eluralkodik a test egészén. Nem vettem észre barátomon a baljós jeleket és a tanár szerep elvakította maradék tisztánlátásomat is. Megtorpant az elején és szemeivel a mélységet fürkészte. Hazudnék, ha letagadnám a büszkeséget, ami bennem lapult a tehetetlen embert látva, de pár pillanat múlva már hangosan biztattam kétes vállalkozására. Néhány bátor, de esetlen araszolás után vakon hittem abban, hogy hamarosan új játékot kell kitalálnunk, mert a megoldott feladat könnyen unalmassá válik.
A látószögem perifériáján egy sötét árny suhant el. Újra a csövek felé fordultam és a képek tragikus részletességgel vetítődtek elém...
Felelőség, életem első példája!
Összecsuklott és az egyik legszerencsétlenebb módon esett le. Fejét alulról erősen beütötte a fémcsőbe. Máig élénken őrzöm magamban az eset szenvedését, nehezen kopik el a feledés homályába.
Csoda folytán egy ronda seben kívül, amit a korábban eltört fog okozott, nem történt komolyabb baj. Az ijedség és a fájdalom azonban leírhatatlan volt.
Kísérteties hasonlóságot mutat a néhány hónappal később bekövetkezett balesettel, ami végképp belém égette a felelőség értelmét, de először leírom röviden ennek az időszakomnak legmeghatározóbb mozzanatát, amit Bunkercsapatnak hívtunk.
Kaland, vezetés, "játékos" csatározások, ezek a szavak jutnak először eszembe, no meg a bunkerek, vagyis a természet által létrehozott rejtekhelyek, amik megszerzéséért és felfedezéséért sokszor útra keltünk. Nem szándékozom az összes részletét megemlíteni, hiszen a leleményes olvasó találhat leírásokat róla baráti körömben. Itt csak az érzelmi szálat emelném ki. Megtanultam igazán lelkesedni a játékos eszme által, de ugyanakkor gyarló ám gyerekes hatalmi vágyam is ez időben kezdett kibontakozni.
Egy újabb földárok elevenedik meg képzeletemben, ám ez már sokkal mélyebb és sötétebb, egy új Bunker! Negyedmagam vagyok a keskeny völgyben, amit kövek és mindenféle lim-lom bélel. Egy rövid mondatban összefoglalom társaimnak a helyzetet: "Sok a szemét, de majd kitakarítjuk!" majd megakad a szemem a földfalon szerteszét futó gyökereken. barátaim szavak nélkül felismerik a kibontakozó új feladatot és nekiesnek megmászni a majdnem függőleges akadályt. Én is nekiveselkedem, hiszen ketten mrá majdnem felértek, ám elbizonytalanodom a lepergő, laza földet szemlélve. Egy-két gyökeret kipróbálok, hogy elbírják-e a súlyom, de csak egyet találok, ami nem szakad el az első rántásra. Azon teszem meg az első két métert.
Miközben szenvedősen haladok felfelé, észreveszem hogy az utolsó tagunk lent álldogál és tétovázik. Dolyfösen szólok felé: "Kizárlak ebből a bunkerből!".
A harag teljesen elönti és iszonytató erővel kezdi mászni azt a gyökeret, amin én vagyok, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy engem leszedjen. Tisztában vagyok a ténnyel, hogy az amúgy is gyenge kapaszkodó nem fogja kibirni a megnövekedett terhelést, ezért rémülten kiabálok lefelé: "Hagyd abba: El fog szakadni!"
Egy reccsenés, minden izmom megfeszül, készülök a zuhanásra, de csak egy hangosan feltörő sírást hallok. "Alattam szakad el" fut át agyamon a felismerés de ez a tudat már nem ad igazi megnyugvást.
Barátomat látom, aki háttal esett az éles kövekre és egy konzervdobozra...
A gondviselés velünk volt és nem lett maradandó nyoma az esetnek. Kissé groteszk módon, de ha felettem szakad el, a nagy magasság miatt én nem úsztam volna meg puszta horzsolódásokkal. Barátom megtanult hinni nekem, én pedig mint valódi bűnös, megértettem, hogy mindenért amit elveszek felelőséggel kell lennem.
* * *
Újra átéltem az eseményeket, idősödő fejjel itt az egyetem aulájában, ahol a gondolatok összegzéséből papírra vetem az eredményt, de új tájak bontakoznak ki bennem. Egy öregúr magányos alakja rejlik fel előttem, enki szentelem a következő sorokat.
* * *
Nem tudom mi ragadott meg benne először, valahol a kezdetekben. A figurák, a tábla vagy a gondolkodás szépsége. Leginkább a ló lehetett, ami felkeltette érdeklődésemet, hiszen az volt az egyetlen a sakk bábúi között, amit magam ismertem fel.
Saját elhatározásból kezdtem el a játszmákat, és végül én is hagytam abba, mert felismerve a versengés világát 8 évesen, képtelen voltam játszani az elvárások mellett. Nem tudtam elviselni a vereséget, de a győzelem lényege is kaotikus volt számomra.
Hallgattam a bíztató szavakat, de nem hoztak hosszú életű termést. Idegennek éreztem az egészet, főként az utolsó időkben. Utólag belátom, a játékszabályokon túl, fontos dolgokat tanultam meg az életről. Megértettem a cél hatalmas értékét, ahol nem a materialista vonatkozások alkotják a létezés egy jelentős részét, hanem a puszta hit, hogy amit teszünk értéket képvisel.
* * *
Az első alkalom élményét nem törölte ki belőlem a zord feledés. Apám kisért le a pincehelységbe, ami a helyi rendőrség törzskocsmája volt. Félve tettem lépéseim az ismeretlen környezetben. Egyáltalán nem ilyennek képzeltem el a sakkedzések helyét. Mai fejjel visszagondolva, egy világtól elzárt, autentikus hangulata volt. Egy megtört, idősödő ember számára pedig menedékhelyet jelentett.
Az őszes öregúr kétkedve és kissé mogorván fogadott. Megérkezésekor a felállított táblát egy határozott mozdulattal lesöpörte és csupán két királyt, majd egy gyalogott tett a fekete-fehér mezőkre.
Talán nem bízott bennem, vagy a megszokás hatalma vezette: "Mindent az alapoktól kell kezdeni.", nem tudom, de pár perc után elkezdődött a lépések monoton sora. A sötét fél kegyetlen ám előre eldöntött kálváriája a döntetlen reményében.
Sohase voltam jó játékos, ellenben képes voltam hinni és lelkesedni, így két éven keresztül jártam az ódon kocsmába, ahol elmélyülten próbáltam megoldani a feladványok sokaságát. A kisebb helyi versenyeken helyt álltam, bár iszonyatos teher volt számomra és megerősítette gondolataimban a legveszedelmesebb ellenséget, a kételyt.
A hév amivel az egészet elkezdtem fokozoatosan átcsapott menekülésbe. Egy tavaszi nap volt az utolsó találkozás. Rajtam kívül már ketten jártak hozzá, mindketten idősebbek és komoly hozzáállást tanúsítottak. Tudat alatt megtört az idill, misztikus hangulat és a realitás mindent szürkévé taposott.
Apám először fogadta el tiltakozásomat, ami végzetesnek bizonyult. Kiveszett hétköznapjaimból a sakk és hosszú évek teltek el míg újra rátaláltam középiskolás koromban.
Két esztendő múltán, váratlanul jutott el hozzám a hír, mesterem visszaadta lelkét a teremtőnek. Attól a naptól kezdve úgy éreztem, adóságom van vele szemben, ami végül újra elvezetett egy-két kisebb bajnokságra. Jelentőségük csupán a lelkiismeretfurdalás csillapításában mutatkozott.
* * *
Kórélettan szemináriumon veszem elő újra a piros, kockás füzetem. Időközi dolgozaton vagyok túl, midnen bizonnyal sikertelenül, de abszolút nem érint meg. Gúnyos mosollyal kísérem egyesek hősi csatáját 1-1 pont megszerzéséért. Ez lenne a földi boldogsághoz vezető út, hogy önelégült képpel gravírozzak elégedett mosolyt az arcomra egy-egy tintapacni értékelése után? Köszönöm, ebből nem kérek. Nem tudok róla, hogy őseim között voltak-e iskolakerülők, de ha nem, bennem bizonyosan kezd kialakulni ez a mutáció. A jelenlegi körülményeket ismerve nem sok jóval kecsegtet.
Beszéd, beszéd... hullacsend a valódi értékek síkján. Nem okolhatom csupán az intézményt, én is hibáztam, 60 évet. Nagyapám itt végezte el a katonai tisztiképzőt. Az ő általa kitaposott ösvényt kellett volna járnom, mert lelkem méllyén katona vagyok, de az összegubancolódott személyiségemet képtelen kibogozni a jószándék és a puszta tisztelet. A büszkeség elölte a tisztánlátásom, bár mentségemre legyen, sok minden megváltozott a II világháború óta...
Élet-halál, halál-élet... Az ember csak a szélsőségekben valósíthatja meg önmagát...
* * *
Újra befogom a szelet visszatekintő énem vitorláiba. A hold és csillagok fényét idézem meg, december 21-e hangulatát. Háromszor vitt ki a lelki megtisztulás szándéka a Szársomlyó lábához és mindig volt kísérőm kísérteties utam során.
Játszadozhatnék nagy szavakkal, mint csontmaró hideg szél az esőben, de nem tükrözné híven a virrasztás kihívását. Az utolsó percek képviselték az igazi megmérettetést. Eldönteni, hogy a nap valóban átlépte már a horizontot a felhők mögött és hazaindulni megnyugvással. Leírva egyszerűnek tűnik, de átfázott végtagokkal és a monotonság átkával kísérve az emberi akaraterő a legvégét járja.
A negyedik alkalommal már a fakereszthez vándoroltunk ki, amit a nyár folyamán kiástunk. Gyönyörű idő volt az előzőekhez képest, de engem erős fájdalmak kínoztak. Próbáltam nem törődni vele, hiszen lelkem mélyén a búcsúzás melankóliája mindent betöltött. Egyszer véget ér minden hagyomány, ünnep és emlékezés, de a létezés kiismerhetetlen fonalán, hiszem, nyomot hagyunk hátra tetteinkkel, álmaink világával.
* * *
Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy az élet komédiáját végleg elfogom fogadni. Régi dallamok ütik meg fülemet és újra dúdolni kezdem egyszerű hangjaikat. Néha elég csak ennyi...
* * *
Mi a létezés? Éjszaka nagyon rosszul voltam. Beszűkült tudattal botorkáltam. Dante pokla kelt életre. Monoton, az őrülés határáig ismétlődtek a tompa ütések fejemben. Ha létezik purgatórium az ég és föld között ilyen lehet, mint amit átéltem. Megváltásként köszöntött az álombamerülés. A kérdések most fogalmazódnak meg bennem. Mi lett volna, ha nem szabadulok? A halál ezer apró részre szakított volna és szememben kihal az élet szikrája? Hova vezet az utam? A végső pusztulás szakadéka előtt nézem az eget és reményekedek a nem létező szárnyaimban?
Kapaszkodni kell! Semmi más nem ment meg.
Valahol megtalálod az ősi értelmet!
(Itt ér véget az 1 évvel ezelőtt megírt rész, a jövőben minden valószínűség szerint folytatni fogom)
vasárnap, június 29, 2008
szombat, június 21, 2008
Képek: Kuru
Füzeteimet rendezve, kimenekítettem pár dolgot az utókornak :)
Ez itt lent Kuru, amit a Vér alakos elemeinek kórélettana kurzuson alkottam :)
A név kháli irás alatta.
Találtam még egy iratot. Bal oldalon magyarul a szöveg, jobb oldalt pedig kháli írásjelekkel ugyanaz. (a nyelv magyar ott is)
Ez itt lent Kuru, amit a Vér alakos elemeinek kórélettana kurzuson alkottam :)
A név kháli irás alatta.
Találtam még egy iratot. Bal oldalon magyarul a szöveg, jobb oldalt pedig kháli írásjelekkel ugyanaz. (a nyelv magyar ott is)
Művek: Ki sohasem tagadott meg
Az emlékeim szárnyat bontanak
kietlen, sötét kint az éj.
Fázok, lelkem a hidegtől fényét veszti.
Tűzet idézek, szólítok a messzeségből
arcod mosolya még most is bennem él.
Látod az albatroszok égi táncát?
Szárnyaik, mint álmok suhannak
a kék ég alatt.
Nem felejtenek. Az idő eljárhat felettük,
s csak komor fellegek hirdetik világukat, de múltjuk
szépsége fénylő marad, s mint csillag egy fagyos éjszakán,
nem hagynak magunkra.
Bocsáss meg nekem. Tagadás súlyos szürke ködét
húztam magamra, hogy rejtsem törött szárnyaim.
A sors elé dobtam mindent, eltékozoltam aranyló kincseid,
gyarló hittel, hogy véle veszik bűnöm is.
A teher maradt, az idő elszállt.
Vad forgatag... és én balga, gondoltam magával vitt mindent.
Villámként ébresztett a távoli szó, mint baráti gondolat
s fájó sebek ezrei szakadtak fel bennem.
Nem felejtettél el engem!
S én, ki hittem a múlt bástyája vagyok darabokra törtem.
Szégyen égette le a mázt rólam, s rájöttem, egy senki vagyok.
A hatalmas űrt visszatérő képek apró darabjai töltötték be.
A rózsák szirmot bontanak majd lehullanak. Nincs hatalmam
a földi virágok felett, de a tündöklő szépség
mit szívedben őriztél, örök példa előttem. Köszönöm neked.
Ez az egyetlen minek hatalma van bűnöm felett; s a vad bogáncs
elhervad az élet lángjától.
Nem tudhatom merre visz utad, kísérjenek az igaz csillagok,
de mit adtál nekem, oly régen, én soha többé meg nem tagadom.
kietlen, sötét kint az éj.
Fázok, lelkem a hidegtől fényét veszti.
Tűzet idézek, szólítok a messzeségből
arcod mosolya még most is bennem él.
Látod az albatroszok égi táncát?
Szárnyaik, mint álmok suhannak
a kék ég alatt.
Nem felejtenek. Az idő eljárhat felettük,
s csak komor fellegek hirdetik világukat, de múltjuk
szépsége fénylő marad, s mint csillag egy fagyos éjszakán,
nem hagynak magunkra.
Bocsáss meg nekem. Tagadás súlyos szürke ködét
húztam magamra, hogy rejtsem törött szárnyaim.
A sors elé dobtam mindent, eltékozoltam aranyló kincseid,
gyarló hittel, hogy véle veszik bűnöm is.
A teher maradt, az idő elszállt.
Vad forgatag... és én balga, gondoltam magával vitt mindent.
Villámként ébresztett a távoli szó, mint baráti gondolat
s fájó sebek ezrei szakadtak fel bennem.
Nem felejtettél el engem!
S én, ki hittem a múlt bástyája vagyok darabokra törtem.
Szégyen égette le a mázt rólam, s rájöttem, egy senki vagyok.
A hatalmas űrt visszatérő képek apró darabjai töltötték be.
A rózsák szirmot bontanak majd lehullanak. Nincs hatalmam
a földi virágok felett, de a tündöklő szépség
mit szívedben őriztél, örök példa előttem. Köszönöm neked.
Ez az egyetlen minek hatalma van bűnöm felett; s a vad bogáncs
elhervad az élet lángjától.
Nem tudhatom merre visz utad, kísérjenek az igaz csillagok,
de mit adtál nekem, oly régen, én soha többé meg nem tagadom.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)