Napfény tűz szemembe
a hideg lassan szertefoszlik
Hihetetlen
még mindig állok
pedig annyi kín vert sebet rajtam
Aranyló fényét
táltos lovak kisérik
és meghajol a természet hatalma előtt
Győzelem és szerény katonaként csupán
de betölti lelkem
a mámoros világ
Osztozom örömükben
végignézem seregünk diadalmenetét
s bár látom a sebek tengerét
az áldozatok erejét
megenyhül a komor vigyázz!
Mi a becsület? Talán egy létra
az ég felé
s megtartja a hit és a remény.
Ránézek a tiszta, fehér fellegekre
Beteljesülnek a proféciák.
Homokszem vagyok csupán
de nagy csodákat látok
igaz ajándék ez és
nem átok.
S hol a pont?
Nem tudom
sohase tudtam
és sohase fogom.
A vég nem az én kezemben van, gondolatát
átadom annak aki kisért
aki velem volt
az égi gondviselés.
(2008?)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése