Művek: Az őrző imája

Nézz rá könyörületes szemmel
ki a csillagok fényét kérte
sárba dobott mindent
a legszebbért.

Aki száz és száz felkínált
utat tagadott meg
egy nincstelen, szűk
ösvényért.

Emberek szemébe nézett
ellopta álmukat
mert úgy hitte, a fénylő parány
játék, már nem érték.

Magával vitte, az összeset.

Bocsáss meg neki.
Bocsáss meg nekem.

Az üres szemek, a hatalmas hiány
ott lapul az oka
sorsom keresztjének súlyán
mint hatalmas teher
nyomja vállaim
de nem sokáig
visszaadom mind.

Nem szakítom ki a valóság érveivel
a ragyogó tekintetet
az álmokat, sorsokat
benned őrizem tovább.

Felismerem bűnömet
s elnézem a paripának
aki az ágas-bogas rengetegbe vitt
visszaveszem átkaim.

A sors nem hibás, utat adott mindig
én válogattam
szerény hittel
gyengeségben
de őszintén.

Magyar vagyok, bennem él őseim
szabad lelke
örök tisztelete az élet felett
táltos lovak hűsége
kerecsen büszke röpte
s az oroszlánpárok világa
szívemben él.

Nem tudom megtagadni, ami vagyok
bármerre is karmolnék, hogy védjem magam.
A tűz fénye babonáz
a hold kisér
és a nap ad új erőt.
Csillagokból olvasom az ősi törvényeket.

Miközben az íj feszül kezeim között
igéz a táj párduca
nem tudom feladni, áttör a komor falakon.
Szeretem a földet, miből az arany kalász
enni adott.

S ünneplem a hajnalt, a nyíló virágot
a fehér fényt és ezüst álmot.
Felkelek a földről essek bár össze annyiszor...
Kiállok érte, hisz ez a hazám.

Művek: Egy számadás után...

Miért gondolsz a gonddal
hisz nincs miért
megoldja az magát
bárhol ér az éj.

Miért gondolsz a gonddal
szirmok szépségét lásd
s hervadó idő helyett
nyílik száz új virág.

Dőlj hátra, nézz csukott szemmel a napra
de ne gondolj a gonddal.

Nézd miképpen öltözik körötted a világ
ahogy a szellő felkavarja porát
többet érsz te annál, mit a szél vet erre-arra
barátom, ne gondolj a gonddal.

Sziklafalnak tűnik a holnap
s emberi volt szerezni a jobbat
küzdelmek hadával vívni ki az álmot
de elérni azt, mit igazán vágyol
csak úgy lehet
ha nem gondolsz a gonddal!

Művek: Várok

Forgatom a fejem és hiába
nem látom át mit miért
mégis mint valami láthatatlan fonál
vezet a sötét labirintuson át.
Fel nem fogom hol a kulcs
mi az ajtókat nyitja
mégis a vasgerendás valóság
tárt kapukat nyit a hideg falakon
félve ámulok, csodálkozom
és a papírt rovom
mint kapaszkodót a légörvényben
mi felborít mindent, körülöttem.
Tegyem járhatóvá az utat?
Hogyan?
Már a kérdés is tagadja magát!
Hirdetni kell azt mi a fénylő igazság
és akolba terelt barmok módjára
várni a csodát?
Nem ismerek mást
majd a sors újra belém vág
és kinyitja szemem
a tettek világa felett.
Lassan megszokom csapásait
vénülő fejem, már mosolyra derül
bár régi idők fájdalma még
uralkodik felettem,
de nem örökre.
S fordul az idő kezeim között
vén örég és gyermek egyszerre
minden ami csak lehet
hogy végül visszataláljon
oda
hol nyugalmat lelhet,
megpihenhet.
Dallam meséli tetteim
mi a lelkekig elér
nem több.
A szavak elhagyják fészküket.
Mi az utolsó pillanat?
Az arany fényben halok meg
ez a végzetem.
Én írtam a mesét, vagy valaki más?
Nevetek a kételységen
nem tudom...
A tudás nem bennem lakozik
én pegazusok táncán nevelkedtem
ezüst fényű igaz sorsokon.
Nem hagytam hátra senkit...
badarság...
minden szépséget mulandó emlékeimbe rejtettem
és most fehér galambok módjára az égnek
engedem mind
ragyogják be, utolsó napjaim...

Művek: Kobratánc

A büszkeség rendezett
viadala, s célja
hogy ki bírja tovább
folytogató, akár egy szorítás
mit nemlétező homály vigyáz
méregfogak pengetánca
alkonyati vallomás
és feledés hajnali köde
együtt alkotja
lépéseit.

Félek tőle, mert magával ránt
s őrület lángjai csapnak fel
a kör körül.

Magamon hordom az élces tekintetet
mint valami stigmát
levetném a fekete ruhát
de vérembe ivódott, nem tehetek mást
lassú lépések
tétova, de kezdet
és folytatja magát.
Mi lesz a végén?
Pusztulás?
Kábultság tör rám
elgyengülés
akár egy haláltánc
beletörődök
és a méregfog belém mar
lassan szívodik fel
s hideg akár a jeges vihar.
Elfogadom a változást
s lassan hamvad el szememben a láng.

Karmok vágnak hátamba
a mélységes kín felébreszt
hörgés támad, ősi hang:
"Még nem!"
s látom magam előtt a oroszlánt
kivel küzdöttem megannyi éjjen át.
Vér folyik hátamról és vele
a méreg
tűnik el a messzeségbe.

S megáll az idő
nincsenek számok
csak egy.
Vége, túléltem
s könnyeim mint patak
szántják az éjfekete földet ...

Művek: A táltos

"Megöregszem, hosszú ősz hajam lesz és tudom, akkor már bölcs leszek."

Léteznek még?
Hol vagytok?
Idézők, regélők, táltosok?
Meséitek élnek-e még?
Járjátok-e az ősi táncot
a tűz körül
vagy kihunyt szemetekben
végleg a parázs?

Hiányoztok...

Borongos éjszakákon
farkast látok álmaimban,
sólyom röptét figyelem
de nem értem.
A kulcs nállatok volt...
én csak látok... de nem értek...

Táltosok hol vagytok?
Magyar hitem merre vesztél el?
Hol hagytak el a történelemben?

Látom az oroszlánokat.
Látom és nem értem...
Nyissátok meg az ősi kapukat,
szóljatok hozzám az igazság nyelvén
az örök magyar nyelven,
mely nem tud hazudni.
Sohase tudott...

Figyelnék, de hitetlen vagyok
még mindig
gyenge gyertyaláng csupán
és erős a szél...
Hozzátok el a lángot...
táltosok ...

Velem vagytok és mégsem...
messzi a csillagok fénye...
Az ősi fényes ösvény
elérhetetlen távolságból
néz reám.

Hazám...

Mi ez a kor?
Ismeretlen, idegen...
Hideg.. akár a jégvilág
Ki ébreszti fel álmából, mielőtt végleg megfagy?

Küldjétek el a napot! Az ősi jelképet.
Az aranyló búzamezőket.

Táltosok ... álmodok...
de ti valóságot kérjetek
az egy és igaz
örök Isten előtt.

Művek: A végső áldozat

Csak lássam, csak még egyszer
a napfelkeltét
nem kérek mást
nem tehetem
nem volt soha semmim
és nem is lesz.
A fényt keresem csupán
azt az egyet
az aranyló fehéret
amit annyiszor véltem megtalálni
s rohantam utána
sugárkoronája ezer talányból
kételyből
kegyetlen szenvedésből
de lassan összeáll.
Én csak azt kérem, azt az egyet
a legszebbet és legkedvesebbet.
Tudom, nagy a kérés
merész az álom.
Minden áldozatom silány nihil
a csillagok fényéhez képest
de őszinte vagyok
csak azt az egyet
s enyhet ad nekem
a hit, az álom
ezer harc mit végigálltam
leborulok újra
a trón elé
s halkan, suttogva
mikor véget ér az idő
"csak azt az egyet..."

Hungarica - Ide születtem

Ünnepek

Leírom ezeket is, mert kitudja... idővel még ezek is elfognak veszni :)

December 21. éjszakája, virrasztás napfelkeltéig: A remény ünnepe
Január 13. : A társak éjszakája
Augusztus 31. : Az igéretek ünnepe

Gondolat: Kertész leszek

"Kertész leszek, fát nevelek,
kelő nappal én is kelek,
nem törődök semmi mással,
csak a beojtott virággal."

József Attila

Ötösre érettségiztem annak idején költeszetéből, azóta értem meg verseinek lényegét :)

Hiszek az élet igazi szépségében és legnagyobb értékeiben... Ezt tőlem senki soha nem fogja elvenni :D, hiszen mindazoké kik megakarják látni!

Gondolat

"Ahogy végigmész az életen rájösz, annyi mindent nem tudunk még ..."

Bontják a huszárlaktanyát Pécsen ...