A fehér farkas sziklája

A farkas sziklája

" Majd az idő számot ad helyettem."

Kövek, szürke kavicsok, ahogy a zöld gyep átadja magát a szikla rideg világának, miközben az alkonyat fényei diszítik a távoli horizont hegyvölgyes vonalát. Az egyik él belehasít lábamba, fájdalom járja át testem, de lépéseimmel kapaszkodok felfelé az egyre szükülő úton. Izzadság cseppek gyönyöznek homlokomon, de a magaslat hideg levegője borzongatja mindenem.

Mennyi emlékkép gyürüzik gondolotaim fonalán! Némelyek karcot ejtenek lelkem rég begyógyult sebein, mások a boldogság felemlő szárnyait idézik. Felnézek az égre. Csillagok apró fényei tünnek fel. A sziklaszirt végében egy fehér bundájú farkas fekszik háttal nekem. Fefelé tekint, nyugodtan pásztázza az eget. Lépéseim zajára csak füle hegye mozdul. Tudja itt vagyok, de arra se méltat hogy megforduljon, majd váratlanul megtöri a csendet...

• Már vártalak. - hangja határozott és nyugodt – Még mindig harcolni akarsz ellenem?
• Tudod jól, képtelen vagyok legyőzni téged! Meg akartalak tagadni, mert kegyetlenül fájt. Szívemig hatoltak a kések.... Soha nem fogsz engem megérteni! – válaszolom egyre fokozodó dühvel hangomban.

Az ordas hidegen rám néz mélykék szemeivel.

• Megérteni? Csak a saját szenvedéseid érdekelnek. Hová tűnt belőled a valódi magabiztosság, amelyik szavak nélkül is rendet tartott életedben? Ide jösz és kárpotlást vársz mindenért, amikor tudod, hogy úgyse fogsz kapni. - visszahangozza szavait a táj.

Csalódottságot érzek. Pár pillanatig nekirohannék az állatnak. Lelökném a szikláról, csak ne kelljen soha többé hallanom amiket mond, de érzem, ezek az utolsó lázongásaim. Engedek neki. Igaza van.

Megerősödtem az idők folyamán. Nem fáj a múlt. Számonkérésnek nyoma se volt bennem. amikor elindultam a szirthez.

Látom a fehér farkason, megviselték őt is az évek. Bundája itt ott kopott, de szemfogai még mindig épek. Egész megjelenése régmúlt idők őszinte becsületét idézi. Ez sohasem változott benne.

Egy pillanat töredéke, és a korábbi gyülőlet szertefoszlik bennem, odafutok hozzá, nem törödve a ragadozók félelmet keltő aurájával átölelem és könnyeim futnak ezüstös bundáján, miközben ő rám hajta megfáradt fejét.

• Megmaradtál – suttogom neki, zokogásom közben.
• Egy élet kevés, hogy minket elválasszanak... - hallom lelkemben hangját. Meg sem lepődök, mikor szemem kinyitva a hideg levegőt ölelem pusztán.

Velem van érzem.

Művek: A csillag

Fény született valahol a messzi sötétségben

ráírta arcomra nevem

sorsot adott

mint folyóvíz kivájt medre

megírta történetem.

Nem tudom miért élek

vagy minek a holnap

csak komor felleget látok

mely betakar

s a fájdalom mit legbelül érzek

összemorzsol

tehetetlenül.

Nem tudtam miért

ez bántott legjobban

de most gondolatom sincs

mi megkötné elmém

fonalát

csak szerte bogozódik, szépen lassan

s elveszti minden oltalmát.

Ennyi hát?

Ennyit érek csupán?

Vagy bármit tettem volna is

a mókuskerék összetör

s bevégzi feladatát?

Álmaim szertefoszlanak....

felébredek...

egy könny hull a földre szememből

benne a múlt kínjai és álmok édes mámora

tűnik el örökre.

Művek: Viharvég

Viharvég

Narancssárga szemek az éjben
várják a csodát
Viharokban megtört lelkek
villámok honán
Néha vonyít az egyik
s a másik hangot vár.
Erőtlenül, visszhangozza
a falka himnuszát.

Dörög az ég
némul a táj
lapul alant az ordas
szebb időkre vár.

Csak fekszik az odúban
tudja, eljön még talán,
Az égi harc vége,
a hajnali pirkadás.

Sárban csattanó hangok,
egy ismerős farkas lép
 keresi a menedéket
hol nyugalmat elér.
Összefekszik a kettő
sebeikből a vér
testvérré avatja őket
a puszta nincstelenség.

Ketten most, a semmi közepén
s valahol vannak még bár
istenverte lyukakban
várják a csodát.

Az éhínség szétmarta testük
szívüket tépte a nagy világ.
De élnek még, konok tekintetük
még most is egymásra talál.

Az egyik az esőt nézi
mely szűnni nem akar
 A másik gondolatba réved
és szendereg alant.

Fények cikáznak
fák dőlnek ki
folytatódik az őrült tánc
de az ordasok apró szeglete
nem törődve békét zár.

Így múlik el az eső
marad a sötétség csupán
benne felragyog égi jelként
tengernyi csillagár.

Alszik mind a kettő
éjjelüket őrzi már
tengri ezüstös fénylő társa
mindent látó holdanyánk.

És annyi balszerencse, viszály, szenvedés után
széttörött évek, reménytelenség nyomán
mégis csak eljött az oly nagyon várt,
oroszlán színével tündöklő 
ősi napvilág.

Vágtájukat mámorítja a mindent betöltő boldogság.

Művek: Lovamnak

Menj, vágtass szabadon
többet érdemelsz nálam
nézd el kopott, porlepte ruhám
könnyeim arcomon
s kiszáradt ág darabot
mivel támasztom magam

Csak vágtass, vissza soha ne nézz
hadd lássam a szabadságot ragyogni lelkedben
még innen állok, a valóság elhagyatott mezején

de itt ne maradj
meg ne állj
kavicsot dobok feléd
fuss tovább
nehogy neked is zabla törje szét tested
s vele lelkedet elérné a pusztulás

Erőtlen karommal intek, eredj!
tán igaz se voltál, látomás
s ha káprázik is szemem
hadd lássam miként
hagyod el büszkén, ezt a posványt
fertőző bűzmocsárt.

A sár karmai földhöz kötnek
de benned ott az erő hogy legyőzd markát
Suhanj táltos, nyomorult sorsommal ne osztozz
hiv téged a végtelen pusztaság.

minden lépésed öröm
s szívemen seb
miként alakod lassan a távolba vész
és a hideg föld
dermeszti lelkemet.

de láthattalak még egyszer
szilajként, vadul törni át
a nemlétezés és illuziok hatalamas kőfalát.

Összeesek, semmim se maradt.

Jéghideg szél tépi rongyaim...
Betemet a nincstelen magány
Mi fontos volt, tán álom... nem vágtat többé
a napot látom még
ereje fogytán

Alkonyul...

Csillagok, parányi pontok,
miközben megfagyok
szikrájuk társaim

Farkasként....
már nem lát senki sem
kihuzom magam
roppano csontjaimmal az ég felé

miközben a feljövö
hold ezüstös fénye jelet rajzol rám
erőm végleg elhagy

s békében nyugszom
álmodok talán
felkelő napról
hajnalról

de a határon, mint távoli hang
hallom a fujtatást
homlokomon ujra érzem
jó lovam homlokát

látja nyomorult gyengeségem
könnyeim záporát
a múlt késein cibált, megsatnyult lelkem udvarát

de nem hagyna el
kivárt
hogy álmaimmal együtt várjam
a pirkadást....

Hazafelé

Láncaim csörögnek ahogy menetelek visszafelé
a felégetett földeken
szemem könnyezik a füsttől
a felperzselt valóság kopár talaján
Ilyen visszatérni, ilyen elhalt álmok útján járni
Elszáradt orchideák illatának merengő kábulatában
Ilyen hát hazatérni