Művek: Lovamnak

Menj, vágtass szabadon
többet érdemelsz nálam
nézd el kopott, porlepte ruhám
könnyeim arcomon
s kiszáradt ág darabot
mivel támasztom magam

Csak vágtass, vissza soha ne nézz
hadd lássam a szabadságot ragyogni lelkedben
még innen állok, a valóság elhagyatott mezején

de itt ne maradj
meg ne állj
kavicsot dobok feléd
fuss tovább
nehogy neked is zabla törje szét tested
s vele lelkedet elérné a pusztulás

Erőtlen karommal intek, eredj!
tán igaz se voltál, látomás
s ha káprázik is szemem
hadd lássam miként
hagyod el büszkén, ezt a posványt
fertőző bűzmocsárt.

A sár karmai földhöz kötnek
de benned ott az erő hogy legyőzd markát
Suhanj táltos, nyomorult sorsommal ne osztozz
hiv téged a végtelen pusztaság.

minden lépésed öröm
s szívemen seb
miként alakod lassan a távolba vész
és a hideg föld
dermeszti lelkemet.

de láthattalak még egyszer
szilajként, vadul törni át
a nemlétezés és illuziok hatalamas kőfalát.

Összeesek, semmim se maradt.

Jéghideg szél tépi rongyaim...
Betemet a nincstelen magány
Mi fontos volt, tán álom... nem vágtat többé
a napot látom még
ereje fogytán

Alkonyul...

Csillagok, parányi pontok,
miközben megfagyok
szikrájuk társaim

Farkasként....
már nem lát senki sem
kihuzom magam
roppano csontjaimmal az ég felé

miközben a feljövö
hold ezüstös fénye jelet rajzol rám
erőm végleg elhagy

s békében nyugszom
álmodok talán
felkelő napról
hajnalról

de a határon, mint távoli hang
hallom a fujtatást
homlokomon ujra érzem
jó lovam homlokát

látja nyomorult gyengeségem
könnyeim záporát
a múlt késein cibált, megsatnyult lelkem udvarát

de nem hagyna el
kivárt
hogy álmaimmal együtt várjam
a pirkadást....