Frissítés

"Lágy alkonyi szélben érzem megfáradt tagjaimat engedni a nyugalom hívásának. Szememben tükröződik a mélyvörös kékséggel kevert horizont fénye, miközben hamvadó parázs apró lángjainak melege élteti lelkem őszi színekbe borult hangulatát. Kesergő múltbéli fohászok elhaló hangjainak suttogása véget ér a rezdületlen, hideg békében. Életem eltört apró szilánkjai összefonódnak a jelen igézett pillanatába.

Messziség fogja körbe mindig kalandra vágyó lelkemet, de nem indulok. Leülök a kopár földre és onnan szemlélem a nyugvó napkoronát. Emlékeim összesodródnak, majd rendeződnek sorba, mint lassan csobogó erdei patak...."

Az alábbi, nem is olyan régen megalkotott gondolattal vezetem be az új frissítésem. Találtam 2 régi verset, egy nem olyan régit és felvittem Az eretnek című drámámat, amit még középiskolás koromban kezdtem alkotni. Valószínűleg soha nem fogom befejezni.

Sokat gondolkozok azon, hogy meghagyjam-e ezeket az utókornak. Nem vagyok már az a búskomor ember aki régen voltam, de mégis, ezek is az életemhez tartoznak. Így vagyok teljes!

Súlya van ezeknek az alkotásoknak. Szinte érzem belőlük azt a sok lelki szenvedést, amin keresztül mentem, amik szépen lassan, de biztosan embert faragtak belőlem.

Mint amikor egy régi elhagyatott emlékhelyhez visszaballagok és rendbe rakom picit, pedig tudom az idő úgyis szétfújja majd... de mégis ... most érzem először, múltam kísérteties szólítását, az a fura fájdalom ami mindig mások életéből köszöntött rám, most először saját emlékeimből tör elő.

Erős vagyok... Farkas szellem... Őrző...

Művek: Helvécia

Alkonyi sötétben lobog a láng
ég felé tör
a pusztai vád
Hallgatag imája szívemhez ér
A boszorkány tűz, perzseli még
felém csap a karma, tűz rókák arca
szilaj farkas vonyít
tengri felé ordít
miközben alant
lovak vágtájának bús ropogása
festi a táj
hangulatát.

Az arcom hideg
életem a jég
ábrázat nélküli szobor
ez maradt rég

Nem olvaszt semmi
csak nézem tovább
a pusztító elem
diadalát.

Lefelé tekintek
hamu és parázs
sodorja a szél
mindig csak tovább.

Nem maradt semmi
mindent elemészt
magára hagyom
az őskori máglyát
s utam a teljes sötétbe vész...

Művek: Az eretnek (eleje részlet)

I. szín

Oroszlán:

Ki lenne a földön aki becsmérli hatalmát?
Bátorságnak, erőnek eszményi alakját.
A földön haldokklót csatába tereli.
Félelmét legyőzve nagy hőssé emeli.
Én leszek örökké az eszmények virága
Minden földi jónak örök koronája
A bátorság adja a végtelen reményt
A földi céloknak az állandó erényt
Hányszor láttam hősöket, kik egymaguk valának
Mégis ők voltak seregek kaszája.
Bukásuk nemvolt, hiszen a haláluk
Ünnepekké váltak s tiszteli hazájuk.
De még az egyszerű paraszti életben
Meglátod nyomát e nemes erénynek
Szembeszáll a gyermek az üvöltő bikával
hogyha édesapját látja rabigával.
Ez eszmény örök s létem is ezáltal
Örök mozgatója az emberi világnak.
(Meglátja a kigyót közeledni.)
Látom azonban erre jöve más is
Alantas dolgok pártolója mászik.
Gyarló a sorsa, nem is nagyon értem,
Hogy lehet ő ura akár egyetlen egy lénynek.

Kigyó:

Láttál e valaha reménytől vesztett
Emberi dolgokban csalódó lelket
Aki nem érti az életnek módját
Én új értelmet adok, segítem dolgát.
Megszállottságnak én vagyok ura
Elhitetem velük hogy életük fura
Ezáltal választanak egy-egy nagy eszményt
S csak azzal törődnek, megvetik a penészt.
Így teszem én életük örökké boldoggá
Keresik néha a lehetetlen voltát
Sokszor nem jutnak egy lépést sem előre
Máskor meg munkájuk emberiség őre.
Próbálnak győzni a képtelenség felett
Megtenni olyat, mit más soha nem tenne
Küzdenek a sorsért, noha ők hozzák létre
Ám ez a kis vakság nem érthető félre
Jobb néha nem látni, mint szenvedést viselni
Előre csak az visz, ha van miért élni.

Oroszlán:

Miből gondolod, hogy eszméd jó lehet
Gonosz tolvajoknak gyilkos fegyvere
Megszállottságod romba dönthet népet
S lehet egy napon, az emberiséget.
Nem hiszem, hogy hited megmenthet bárkit
A rabság és vakság pusztításra csábít.

Kigyó:

Talán azt hiszed, hogy az az erő
Melyet te képviselsz nem megvethető?
Hányszor volt már zsarnoka az emberiségnek
Nem gyávaság vitte oly nagy tisztességre.
Nem is a gyengeség irányította őt
Bizony mondom neked, ugyanaz az erő.
Mert a bátorság is kétélű fegyver.
Jó cél érdekében szépen tündökölhet
Ám ha gonosz ember birtokolja használt
Népek, nemzedékek szenvedik hatalmát.

Oroszlán:

Két ellentét közt nem lesz soha egység
Víz és tűz közt nem lehet egyesség
A rendben remélem a kételyek végét
A káosz uralmának egyszer végetértét.
Bár különbözően állunk a sorshoz
Egyben megegyezünk, mégpedig hogy dolgozz!
Fenntartani együtt az örök harmóniát
Rendet és egységet, a szép rapszódiát
Bár lehet a fonál nem változik soha
Mely-e két világot összeköti tova
De ennek talán így is kell lenni
Egyeduralmunkkal nem lenne jó semmi.
(A kigyó lehajtja fejét, majd bólogat. Látszólag ezzel ő is egyetért.)
(Feltűnik a színen a hiéna)

Hiéna:
Kiket látok itt? Ó csak ők azok. Az örökké vitatkozó páros.
Azt hiszik mindent meg lehet magyarázni. Azt hiszik mindenre van megoldás.
Én mondom, nincsen. Meghozom nekik a kételyt, a tanácstalanságot, a diszharmóniát.
(Odamegy hozzájuk)
Hát min vitatkoztatok előbb oly elmésen? Rengettetek megint világokat tartó oszlopokat?

Oroszlán:

Már jöttöd megijeszt. Nem alkotsz semmit, csak örökké becsmérelsz. Véredben van talán ez, vagy a kigyó így adott neked célt, bár ne tette volna.

Hiéna:

Ó ugyan! Ne félj, nincs semmilyen megszállott rögeszmém. Hacsak nem az igazság szeretete. Bár tudom, hogy ez nem mindig előnyös, de előrébb vezet az ismeretlen megismerésében. A bátorság és a megszállottság nem mutat sehova. Kicsiny játékok csupán az élet nagy tengerében. Hiszen a bátor is és az őrült is ölni tud igazságtalanul. Egyik sem ér semmit az igazságosság nélkül, amely viszont megfoghatatlan és ezer alakú. Talán még mindig a káosz korát éljük és csak akkor lesz vége, mikoron megismerjük eme ismeretlen igazi voltát. Bizonyára az fog elvezetni minket az örök boldogságra.

Kigyó:

Ha nem sértelek meg, feltennék neked egy kérdést. Melyre két válasz adható. Hiszel-e a két világ közti örökös fonálban, mely létezik, de soha nem változik, ezáltal marad meg harmóniában.

Hiéna:

(Hirtelen meggondolatlanságból) Miért hinnék? (Majd hirtelen lehajtja fejét) Talán még az is megváltozhat.... egyszer.

Oroszlán:

Látszik rajtad magad sem hiszed. Tudod jól, hogy ha megváltozna káoszhoz vezetne. Felbomlana a törékeny egyensúly.

Kígyó:

Hát az örök kétely most saját csapdájába esett. Megtaláltuk lelked féltett kincsét. Távoli dolgokban hiszel, melyek sokkal veszélyesebbek tudnak lenni, mint amiket mi hiszünk és elérésük szinte lehetetlen. Jobb is így! Mi lenne, ha minden pillanatban változtatna valaki az egységes renden. Előbb-utóbb biztosan öncélúvá válna. Elgondolni is rossz, mi történhetne akkor.

Hiéna: Értem szavaid kígyó, de tudd meg, hogy csak ezekbe vetett hirt tartja életben törékeny mivoltotok. Ez ad alapot minden tettre, ez teszi küzdéssé az életet.

Oroszlán:

Mivel magyarázod a pillanatnyi örömöknek élő lényt? Az nem küzd magasztos dolgokért és nem is hisz bennük. Harcol a saját jólétéért vagy néha még azért sem. Eldobja magától az egész világot jelentéktelen történtek miatt.

Hiéna:

Talán nem minden oszlop tart súlyt. Csak amikor a legnagyobb összeroppan akkor segítenek rajta a többiek. Így fogja mindenki megismerni az igazi küzdelmet. Egy idő után minden oszlop szétesik és így a legalul lévők is, azok akik anélkül törtek össze, hogy bármilyen igazi súlyt tartottak volna, megismerik az értelmet.

Kigyó:

Mi történik akkor ha a legfelsőbb oszlop esik szét? Akkor a súly hirtelen zuhan le és romba dönti az egész szerkezetet?

Hiéna:
Adja ég... ne történjen. (Lehajtja fejét, nagyon szomorú)

Oroszlán:

Magad sem tudod miket beszélsz! Bizonyítsd be amit állítottál és érdemet nyernek mondataid. Addig ne halljalak, mert káoszhoz hasonlítanak elméleteid.

Kígyó:

A vak soha nem tudja, hogy néz ki az őt körülvevő világ. Te se fogod megtudni addig, míg nem fogsz látni. Keress és láss. Addig legyen részed a csend és nyugalom.

(Kígyó és Oroszlán el)

Hiéna: Balga vagyok!
(Keservesen visszatartja a sírást)
Világokat járok mégsem értem.
Mi tartja össze az életem.
Vak vagyok én, pedig van két szemem.
Mit sem érnek, ha a fényt elfedem.

Nem tudom elmondani, akármennyire fáj. Egyszerű szavakkal , hogy mit rejt ez a világ. Magam sem értem csak részleteket, de részletek nem fedik egymást. A káosz él bennem. Pedig éppen attól rettegek, bármily kettősségtől. Az adja a vesztet, az adja a homályt.
Adj erőt uram hogy el ne vesszek. Sötét az utam, sötét a lelkem, de mégis a remény szikrája él bennem. Egyszer majd mindenki megért engem.

Fájó szívem egyetlen vigasza
Röpke életem örök gyámola
Ne hagyd, hogy hitem csorbát szenvedjen
Örökké mutassa utamat a térben.

Csend honol. Megnyugszom én is. Új dal, új világ vár! Meglátom, hogy lent az ember mit tesz, hogy megértse ezt! Talán választ kapok... Mi az az ember?

(Első szín vége!)

Művek: Messze

Messze, nem itt, hangtalan éjből törve előre
egy szabad vidék felé
Nincs helyem itt, a szűkös akolban,
porfészek ért folyó háború kellős közepén.
Szabad lelkem a vidéket álmodja
számomra megnyugvást csak ott lelhetek.

Lovam, az álmokból jövő patás nem kér tőlem
lehetetlen célokat, csak az életet várja
Lángot, vágtát, s végtelent.

Örök tánc ez, révület mi kiszakít és megtört
fáradt lelkem halk himnusza
mely hálát ad a napfényért.

De addig mig sikátorok közt vezet utam
inaim megfeszülnek, nem engedek, elég volt.
és csak a tisztelet vezet
az igaz és őszinte
az egyedüli mi képes parancsolni nekem.

Érezni akarom még mennyi  van bennem
még képes vagyok felkelni
mégha érteni nem érthetem
de tudom a fogalmakból, hiszem
egy vagyok álmaimmal.

S több nem kell
a világ bölcsességei csak tévútra vezettek
önmagam felé kell egyedül megfelelnem
S megtalál világom világa engemet.

2009. IX. 23.

Művek: A farkas imája

Ne adj többet, mint ami kell
de legyen meg mindig
Nem kérek látszatot
a maró hideg szélt
a nap tűző sugarait
elviselem, de erőt adj
ne essek össze.

S én az éji holdat
neked szentelem.
A hajnal első sugarával
áldozok neked.

Ha az éjszakában vágtatok,
vágtass velem.
Így leszünk egy, s mienk, a végtelen.