Életkép: "Mind rohannak valahova"

Ügyeim intéztem és a helyi járaton összefutottam egy enyhén alkoholista emberrel. Mindenkihez próbált szólni és végül - ahogy lenni szokott - megtalált engem is. Kérdezi tőlem, kinéz-e 75 évesnek. Mondtam nem. Utána hozzátette, hogy ő elmenekült a stressz elől Villányba. Nézzem meg, az emberek itt mind rohannak. Én csak szokásomhoz híven mosolyogtam és egyet értettem. Elsuhant közben a busz a temető mellett. Megjegyezte, itt van már édesanyja, édesapja, mamája is, mindezt enyhe groteszk vidámsággal. Két megálló után leszállt, bár előtte még elkönyvelte magának, hogy a buszvezető biztosan autóversenyző volt korábban.

Miután tovább haladtunk, a széken egy öreg nagy egyetértésben szomszédjával közölte velem, hogy lehet valamikor értelmes volt, de már flúgos. Nem válaszoltam semmit. Lehet hogy bolond már... de legalább boldog.

Kinéztem az ablakon a tájra... a természet felé... mindig hazavár.

Életkép: Versek

Sikerült 2008-as verseimet felvinni, elég sok nem lett annak idején ide bejegyezve. Kiegészítettem négy darab 2011-es versemmel. A köztes időszakban egyrészt nem sokat írhattam, vagy sajnos a legtöbbje elveszett, ismeretlen helyen tartózkodik, vagy az elmúlt idők blogjain voltak fent, amiket már sajnos mind letöröltem. 2008-as évem valószínűleg azért bővelkedett megannyi irásban, mert akkor néztem szembe az Anatómia szigorlatal immár 2. alkalommal és mivel az előző félévben is évet ismételtem egy bukás miatt, nagyon féltem tőle. Ezek tükrözödnek verseim hangulatában is és a jelképrendszerek mélyén. Jó érzés most már kezdő hatodévesként visszanézni küzdelmeim, tudva, hogy végül felülkerekedtem az akadályokon.

Egy két töredék novellám, és egy nagyon régi drámám (Az eretnek) egyelőre csak kéziratban vagy kinyomtatott formában van meg, de tervezem hogy ezeket is feltöltöm ide.

Liszt Ferenc, nagy romantikus alkotó. Kedvenc irodalomtörténeti korszakom mind a mai napig. ^^

Művek: Tűz

Lány táncol
perdül az éjben
tábortűz fénye
árnyéka íve
szemem káprázik
holdvilág ezüstös fényével játszik
megannyi csillag
apró szikra.
Karmai sólyom
arca a farkas
metsző szemével, szívemet marja
rabja voltam
de most látok
szertefoszló átok
szemem homálya
nem engedem, sohasem...
de felcsap a tűz
csábít az éle

elveszek, a révületében.

(2011)

Művek: Az eső

Állok az esőben
apró cseppek ezrei
mossák lelkemet.

Erőtlenül térdre rogyok
nézem a szürke felleget
évek tengerét
hátrahagyom vele
elkeseredve
markolom a földet
rózsa tövisével sebzett
kezem vére
úszik a sár fekete
rögeivel
s kínomban az égre üvöltök.

Nincs egyetlen
sosem volt
sosem lesz.

Fehér farkas sebzett, vérző
jön velem szemben
fogai kopottak
körmei vájják
a renyhe anyaföldet
átölelem
mostmár tudom
csak magam vagyok
a farkas lelkem
s én a támasz
megannyi gondolatom
eggyé válik.

Forogj hát, forogj vándor
izzon a tűz, lelked igéje
őrzi a táj, őrzi a táj
még mindig az álmod...

(2011)

Művek: Egyszer még

Nézem a távol
égi fényeit
szemem előtt a múlt
mint régi jóbarát
köszönti rég őszbe borult arcom
csillagokkal ékes messzi látomás.

Járatlan utakon
tévelygő lépteim
megidézik újra
a párduc lábnyomát
s lovak viszik hírét
régi aranykornak
szívem utolsó
halk robaját.

Szemedbe néznék
hogy lássam még egyszer
miként ragyog fel
az őskori láng
s bocsánatodnak
halk mosolyával
merengenék még
éveken át.

Egyszer még szeretnék
futni a réten
szállni a széllel
mint fecskemadár
elhinni néked
hogy könnyü az élet
mint hajnali napnak
a feltámadás.

Itt a mezőn most egymagam állok
a múlt emléke szívemhez talál.

Békét vár lelkem
esendő éltem
nyugalmat talál.

Egyszer még felsüt
oly vágyott napunk
s lesz még eső után
szivárvány.

Művek: Az utolsó a vadak közül

Tűz fénye táncol

ezüstös éjben

fehér lepelben

köd fujja álmát

Múltnak virágát

tündöklő képe

szívemben éled

s felejtni vár

Mond nékem Kedves

merre visz lépted

hóban és fagyban

alkonyi táj

de tavasznak híre

olvasztja dérben

merengő lelkem

alapzatát

Vad lángok árja

kavarog a hajnal

hűvös szelében

minduntalan

s hallgatag parázs

száll testemre újra

miként feltámad

a boldogtalan

Körbe és körbe

táncod a tűznél

az enyém mostmár

csak az enyém ....

2011 május

Művek: Ayamenak

Reggeli szürkületben visz az élet

s mint álmatag nézek a felhők nyomán

a távolság fémes vasrácsaiba zárva

szendergek tovább

Alkonyati tűzben ég szívem

mint utolsókat lélegző parázs

hőt ad még

de életet veszít

minden parányi lobbanás.

Farkasként éltünk és farkasként halunk

mi szívünkön, az tetteinkben

s ha zord idő jött akkor is maradtunk

mosolyogtunk villámok tengerének.

Ördögi szél csavart ki fákat

tépte bundánk a pusztaság

de szabadok voltunk

nem tűrtük a láncot

mint a bégető gyenge birkanyáj.

Bár elvágyódtam gyakran

szebb vidék, nyugodtabb táj után

de tudom, pont ez a vad ugar

az én egyetlen hazám.

Az utak bogján keresztet látok

vándor mereng a célja után

lépése megfagy

könnyei futnak

az áldozat földi szimbolumán.

Harcok viadala megviselt

fájdalmak edzették testemet

de konok büszkeség nyugalmával

viseltem az éveket.

Félelmeim láncait, elemészti a bús eső.

Szavak nélkül, tekintettel

nézem a holdat

az éjjelt

s virradó nap sugarában

hazaérek.

2011. III. 21. 

Kékkői László

Művek: Itt a múlt kései...

Itt a múlt kései keltik félelmem
  szembenézek vele s újra látok
Homokszemként pereg a valóság arcom előtt
  miközben csupán a végét várom.
Nem érdekel a tudományos szólam
  üres, akár a lelketlen világ
Nincs értelme, csak rikitani vágy
  s marcangolja önmagát.

Szabad vagyok
jármot csak igaz célért veszek
nem nehezítem léptem acélláncok felett

Őszinte a hitem, nincs kétely bennem
már átlátok a káosz mezsgyéjén
nem mérgezem magam vele.

Csak mi igaz, az előtt hajtok fejet.

(2008. II. 27.)

Művek: Fekete rózsa a híd előtt

Még mindig, nem múlik
bennem él
annyi nap telt el azóta
de nem feledek
hány éjjel és hány nappal
körbejárom
az utat újra
mély, sötét a csillogása
szelíden szólít
menj utána!

Miért nem lehet arany a színe
miért nem látom a hajnali fényben?

Bűv kört alkot
igéz ugyanúgy
minden erőm elhagy
fáj a múlt.

Körülöttem minden csodákat alkot
hazám s hitem
oroszlánként harcol.

Sorsom eközben jelentéktelen, silány
de bűnöm, hogy lelkem még mindig
kiállt.

Fekete rózsa, éjszaka lángja
múlik az idő, s múlik az álma
két kezem tartja selymes ruháját
de a vad vihar eltépi
tőlem
világát....

Mindent leteszek az oltár elé
hogy az ösvényen átvezető kötelet
megragadjam.
Ha elszakad alattam legyen
de csak így lesz teljes életem
s állok a képzeletbeli híd előtt
előttem a fekete rózsa, az életem
mindenem, emlékeim, álmaim, sorsom és végzetem.

S rezdül mindenem, nemes lesz,
van hitem
s kitépem a földből gyönyörű szirmait
az égnek adom mind
s könyörgök az öröknek
cseréljen színt a kor
s a sötétet váltsa fel az élet
teremtse meg újra az aranykort
kék legyen az ég újra
s zöldbe boruljon a táj....

Istenem.... hazám....

2008. VI. 21.

Művek: Sorsok

Múlandóság, álom?
de magam előtt látom
mint érthetetlen homály
melyben mint csillám keveredik
az öröm és mámor
vakít engem, akár a járom
mit eközben magamra rántok.

Néha csak az emészt
nem akarom látni
legyek vak, üres tekintet
s világtalan elme
talán könnyebb lenne
de kétely ébreszt, ez nem megoldás
hol ébreszthet reményt vak oroszlán
kinek vérző sebei a földre taszítják
Remény!
ki meghalsz utoljára és feltámadsz először
életem vállalt keresztje, nyiss utat nekem.
Először láttam az aranysárkány táncát
pillanat csupán, de megértettem
olyanná kell válnom, amilyen ő
de hogyan és miként?
Mi az ő dallama és miként remél?

Jó lenne tudni és kapaszkodni
mert magas a hegycsúcs, s félelmes a mélység
de mászok tovább, ha kell lassan
botladozva
jéghideg széllel dacolva
mert csak ott fent nyílik az örök virág
amiért küzdöttem oly sok éven át!

(2008?)

Művek: A határon

Látom a sötétséget
két kezemmel tehetetlenül
próbáltam megragadni valamit
a mélység végtelenjében
Nem akarom többé átérezni
és becsülöm a szikrát
mi utat nyitott a féynre
A határon állok
előre nézek
a zöld mezők felé
pár pillanat
s írom tovább
a tudomány enyhe zálogát....

(2008. IV. 07.)

Művek: Valami történt

Dobok hangját hallom
lüktetve kínoz
szakít szét
darabokra.
Métely
s roskadó teher
valami történt
s én süllyedek
ilyen kába nem voltam még sose
s kapaszkodok
a vékony
tartókötélbe....

Művek: Egy szép reggelre

Napfény tűz szemembe
a hideg lassan szertefoszlik
Hihetetlen
még mindig állok
pedig annyi kín vert sebet rajtam
Aranyló fényét
táltos lovak kisérik
és meghajol a természet hatalma előtt
Győzelem és szerény katonaként csupán
de betölti lelkem
a mámoros világ
Osztozom örömükben
végignézem seregünk diadalmenetét
s bár látom a sebek tengerét
az áldozatok erejét
megenyhül a komor vigyázz!

Mi a becsület? Talán egy létra
az ég felé
s megtartja a hit és a remény.

Ránézek a tiszta, fehér fellegekre
Beteljesülnek a proféciák.

Homokszem vagyok csupán
de nagy csodákat látok
igaz ajándék ez és
nem átok.

S hol a pont?
Nem tudom
sohase tudtam
és sohase fogom.
A vég nem az én kezemben van, gondolatát
átadom annak aki kisért
aki velem volt
az égi gondviselés.

(2008?)

Művek: Gondolatban ott vagyok

Gondolatban ott vagyok, s látom a kéklő határt
a nap süt rám, s zöldellő mezők árja
pihenteti lelkem.
Ott vagyok, bár szemem mást lát
de akaratom erősebb s lecsukódik az ablakvilág
nincs hatalma felettem.
Gondolatban ott vagyok
vágtázom a végtelen határon
szabad vagyok, láncok nélkül
úgy ahogy régen, nagyon régen
A táj szelleme szívemben él
s lelkem teremti a harmóniát
Nincs illúzió, csak valóság
mit megteremt az ember, magányos órán
Mosolyogj rám!

(2008?)

Megj.: Azóta tényleg nem illuzió, hanem valóság ^^

Művek: Pengetánc

A kard éle suhan
szikra felé
mint aki messze hordja nevét
őrzi a láncok
bús koszorúját
alkonyi éjnek
büszke virágát.

Nem tehet mást
a révület átka
áldást hint a jövő felé
s léptei nyomán
virágok hajnala
öltözik színbe
a nemzedék.

Művek: Áll az idő

Áll az idő, most nem léphetek
s mint csapda
körbefog...
pedig mennék, s most várni kell
állni egyhelyben
nem tékozlok
most nem én írom
a sorsom
az ezüst fényt keresem
az egyetlent
az apró jelek
mind felé mutatnak
káprázik szemem
nem mozdulok, nem tehetem
egy apró rezgés és
elveszik a fonál
jobbra-balra nézek
szabadságot látok
de most erős a lelkem
egy kapocs tart
s nincs mi eltéritene
végzetem
gyógyulás mélységes sebeimre
az út, mit kijelöltek
nehéz a csend
ólomsúly
vánszorognék, de szemem fénye
csak a fémszínt látja
egyre csak egyre.

S a világok határa leomlik
a tér kitárul
friss levegőt hoz a szél felém
mert minden borzong, mozdul, él
körülöttem
csak én állok a strázsán
hogy a kavalkádból
a lelkek harcából
kiváljon a nekem legszebb
örök fény
először nézem a virágot
magamért.
Mert senki másnak enyhet nem hozhat
míg sötét borítja arcom
de felkel a nap a szemedben
s újra látok....

Ez a tánc a legszebb nekem
ezért léteztem, ez vitt tovább
s annyi mulandó éjszakán
derengett fénye
erőtlenül roskadva össze
szívembe égett.

Hitem most erős lesz
s lehunyt szemmel is látok
karom vág az ősi földbe
léteznek sárkányok.

S öltöm a páncélt
csattan a kard
vörös felleg száll napnyugta felől
hideg van, fagyos éj
de nincs többé hatalma felettem
mert becsületem megmaradt
s megtalálta társát
világok közti hídként
őriztem álmát.

Bármi lesz is, már nincs határ
pár nap, egy perc és nicns tovább
lehull az égről
a legenda, a látomás
emlékük él csak nemzedékeken át, s a híd
mit alkotott hirdeti tovább
hogy van kapu a világokon át
s van érték mi összetartja.

Becsületem az életem!

Ez a hazám!

(2008. III. 27.)

Művek: Tavasz

Tavasz van
a szabadság évszaka
mi kedves nekem
nem dúl vihar, csendes a szél
mégis kering
él
öltözik és betölti
talán az utolsó
mit magával visz
a borongós jövő
talán a kardél ketté vágja
összetörik
apró, tompa szilánkjait
szétveti az ármány
fénytelen útján
sodorja szét.
Nem tudom
az már nem az én világom
s mihez nem értek, nem nyúl kezem
ott csupán vezetik léptemet
de most az én időm jár
egyszerű, komolytalan
akár vadászó róka
az erdőben, a szántón
járom a táncom
nincs gondolat, cél vagy álom
most csak annak élek
amit látok
aranyló rózsát
ezüst sárkányt
napfelkeltét és napnyugtát
mosolygok a tájra
és visszanevet rám
nem várok többet, nem is kell más
mindent mit feladtam, visszakaptam
miről lemondtam utat tört hozzám
nem kell több, csak hogy elfogadjam

s én igent mondok
  a szépre a jóra
  örök fényü dicsőséges sorsra
igent mondok az álomra az égre
  hivogató kékje
  lelkemhez érhet
igent mondok az életre
  ami mindig fénylett
  komor, mély sötétből utat tört nekem

s igent mondok a rózsákra
  feketére, ezüstre, aranyra
  s vörös lángú égető virágra
  így teljes a kör
  én mindet megtalálom
  csokorba gyüjtöm és átadom neked
  ég és föld ura
  őrizd végzetem!

(2008. III. 28.)

Művek: Konfesszió

Fáradt vagyok
munkám kész, de ingatag
tákolmány csupán
ide oda dől
és csak a remény
tartja jövőjét egybe.
Miért ilyen bonyolult minden
s miért nem egyszerű
miért kell megalázni magam
miért nem lenne elég
menni előre, taposni virágot,
álmot, szépet
s lelki játékot...
mindenki ezt teszi
átgázol szemek világán
s az ármány
mint természet adta eszköz
már otthont talált e világ
mozgató rugóján.

Látni, néha talán jobb
lenne mindkét szemem
világát a nihilnek
adni.
Hallanék, s az bőven elég
hogy disszonanciáját szónak
és arcnak ne kelljen
elfogadnom.

Hát nem egyszerűbb?
Álmatag világ csak
bonyolítja tovább
szövedékét az egésznek
és csak fonja
gomolyítja
kiismerhetetlen maszlaggá
tolja.
Van értelme?
csak hiszek benne
jelképre jelkép a válasz
s mint rózsa a viharos szélben
úgy próbálok keresni valami támaszt
ebben a jégvilágban.

Hiszek a sorsban és nekivezet
a legélesebb tőrnek
hogy ezen edződjek
vagy  hogy végül megtörve
szétvágva
fogadjam el hogy nincs válasz?

Miért ilyen bonyolult és miért ilyen nehéz?
Szeretném ha messzire látnék egyenes úton
nem lenne füst, se homály
csak napfény
és csillagos holdvilág
nem kinozna semmi
öröm lenne a járás
néha lassú, néha gyors
iramát én adnám
játék lenne misztikus csoda
mi önmagáért alkot
s lényege ebben áll.
De meglátnék egy ösvényt
titkot rejtő apró homályt
s mint gyermek
kalandvágyó mosollyal
rohannék utána
ez vagyok
nem változom
boldogságot ad az ismeretlen táj
hol még nem járt senki
s lehet, sohase jár.
Lelkem mélyén valahol surranó vagyok
még mindig, s megy tovább
kitudja merre, kitudja hová.
S oldalzsebeiben gyüjti játékait
álmait
miket el nem tud hagyni
csak átadni
s meséket teremt
történetet él át
amíg világ, a világ.

(2008. IV. 03.)

Művek: Tabló

Összeáll a kép
jellemzi a nép
önmagát.

Összegyűl a tömeg
döntést hoz
ítél
számbavesz mindent
újragondol
elvesz s told
múltat, jelent jövőt igéz!
Cselekvést szül az idő
új nap kel fel az égen
az oroszlán, az örző
új időket él meg.

Mond mit hoz a holnap?
Néma köd világa
Hány veszendő percet
vitt el magával?

Élces színek rónak
új írást a kőbe
törvény lesz semmissé
változik az élet.

Tánc kezdődik reggel
hajnalnak fényében
örömtüzek gyúlnak
az otthonok melegében.

Szellemlények járnak
láthatatlan várban
sötét erdők zúgják
mi az elfelejtett bánat.
A kavalkádban járok
szoborként az élen
megtartani viharban
az ősi igéket
Kürtök szólnak
kard a kezemben
mond mit ér az élet?
Mennyi áldozat kell ahhoz
hogy megmentsünk téged
turul,táltos
Eljött az idő...
Ébredj!

(2008. IV. 17.)

Köszöntő

Annyi idő után újra itt. Az egyetlen blogom, ami túlélte az évek múlását, bár most kicsit átalakult. Köszönöm Szeszílnek az új kinézetet. A fehér farkas sokkal hangulatosabbá teszi a naplómat.

Pár bejegyezést, amiket nem tartottam érdemesnek arra, hogy megmaradjanak töröltem. Elsősorban irodalmi alkotásaimat kívánom közzé tenni, és esetleg pár gondolatot, életképet.

Az alábbi fénykép elmosódott, de nekem nagyon megtetszett, mert olyan mintha egy festmény lenne. 2011 06. 16-án készült, valahol Újpetre és Palkonya között. A hold, én és az út.

Az idő múlásával sok új alkotásom született, a kéziratokat folyamatosan töltöm fel. Újakat és nagyon régieket egyaránt. Ahol tudok dátumot, ott jelzem, vagy emlékeim alapján az évet legalább megbecsülöm.