szombat, szeptember 13, 2008
Gondolat egy meséből
"Ti emberek mindig szeretnének elrepülni, pedig nincsenek szárnyaitok. Mi farkasok saját lábainkkal futunk céljaink után. Mindegy, hogy milyen messze van, vagy hány hegyet kell megmászni. Örökké vágtatunk álmaink felé."
hétfő, augusztus 25, 2008
csütörtök, augusztus 14, 2008
Gondolat: Gondviselés
Ha adott az Isten földet, ad hozzá búzát is.
Ha adott az Isten életet, ad hozzá boldogságot is.
Ha adott az Isten tehetséget, ad hozzá nemes munkát is.
Ha adott az Isten népet, ad hozzá jövőt is.
Ha adott az Isten igaz szerelmet, ad hozzá igaz társat is.
Az élet ilyen egyszerű. Csak el kell fogadni a földet, az életet, a tehetséget, népünket és szerelmünket.
El kell fogadni minden ajándékot, mit az ég ad és mindegyik százszoros termést hoz.
Ebben hiszek, és ezt akarom követni :)
Ha adott az Isten életet, ad hozzá boldogságot is.
Ha adott az Isten tehetséget, ad hozzá nemes munkát is.
Ha adott az Isten népet, ad hozzá jövőt is.
Ha adott az Isten igaz szerelmet, ad hozzá igaz társat is.
Az élet ilyen egyszerű. Csak el kell fogadni a földet, az életet, a tehetséget, népünket és szerelmünket.
El kell fogadni minden ajándékot, mit az ég ad és mindegyik százszoros termést hoz.
Ebben hiszek, és ezt akarom követni :)
kedd, augusztus 05, 2008
csütörtök, július 17, 2008
Gondolat: Elfogadás
Az élet legnagyobb csatáját saját magunkkal vívjuk. Elfogadni hibáinkat, amiket ki kell javítanunk és elfogadni értékeinket, amiket nem szabad megtagadnunk.
vasárnap, július 06, 2008
Művek: Holdfény árnyék (önéletrajz) Részlet
(Felviszem elektronikus formába egy régen elkezdett önéletrajzi regényem elejét...)
Nem célom változtatni az ítéletek felett és a kritikát megfogadom, de életem egyszerű képei őszinték maradnak. A tanúságot ragadom ki a forgatagból, elfogadva a tényt, hogy válogatásom önkényes. A jövő majd szétszórja vagy rendezi a leírtakat. Képzeteim, álmaim és eszményeim együtt jártak a valósággal életem ösvényén. Én képtelen vagyok szétválasztani e két oldalt, így írásom nem lehet tárgyilagos. A kényszer vihetne rá csupán, de nem lenne igaz az én szememben.
Előadáson vagyok. Torzszülöttek arcait vetítik felém. Menekülnék..., de itt tart a hivatás szelleme és a tiszta hit, mely régóta bennem él. Istennek gondja van mindenre és mindenkire. Nem gondolkozom a holnapon, a múltba réved tekintetem.
A hazafelé vezető út nem tartogat meglepetéseket. Enyhén szemerkélő esőben néz rám a város szürkesége. Kereszteződés következik és tompa hanggal tucatnyi autó halad el mellettem. Füstjük hamar elenyészik az utcák mentén, miközben magam maradok a tér kicsiny szegletében.
Fáradt vagyok, de indulok, hogy újra megelevenedjen lépteim keserű harmóniája. Sötét árnyékok borítják a kihalt járdát a bágyadt téli szélben. Fent elmosódott körvonalak határolják a robusztus mélykék fellegeket. Egy láthatatlan kapocs összefüggést teremt a képsorok között és a táj hangulata megérint.
Az idő nem áll meg. Hamarosan hazaérkezem. Elönt a keserűség, mert nem lehetek szabad. A világ monoton járma fogva tart és a napok előrehaladtával mindent elemészt, ami fontos volt számomra. Illúziók mámora ismét eltakarja látásom, miközben a valósággal kevert egyvelege a nincstelenségbe taszít. Kapaszkodnék valamibe, de egyre kevesebb biztos pont van életemben.
Álomvilág szikrázik lelkemben, amint az éj leple lassan betakar. A koholt vádaskodások és az aggodalmak tengere megszűnik. Új törvények veszik át a hatalmat elmém felett. A földi hangok mérhetetlen messzeségből hallatszanak. Nincs erejük az új rend felett. Fohászkodó, ezerarcú sötétség!
A láthatatlan háború hirtelen lecsendesedik. Egy időre egyesség született a létsíkok között. Én pedig nyugalomban evezek a senkiföldjén húzódó folyamon.
* * *
Nehezen találom meg az ideillő szavakat. Emléket szeretnék állítani a velem megtörtént események ezreinek, de képtelen vagyok sorrendet teremteni. Hosszas vívódás után, egy keserű jelenet képei rajzolódnak ki előttem.
Minden gyermek sajátja, hogy a veszélyt elnagyolva, szubjektíven kezeli, ha előzőleg már megtapasztalta negatív következményeit, de amíg nem esett át rajta, képes túlontúl alábecsülni. Jómagam gyakran beleestem ebbe a hibába és nem egyszer sikerült belerángatnom másokat is ilyen helyzetekbe.
A felnőttkor küszöbén értetlenül állok egy régi szórakozásom előtt, de már az elején leszögezem, másokat utánoztam csupán, vagy pontosabban fogalmazva: nekem is megtanították miképp kell 10-20 cm átmérőjű csöveken lépkedni egy mély árok felett.
Felejthetetlen! Főleg az első pár kíméletlen félelemmel járó csoszogás után. A sikeres átkelés öröme, hamar feledteti az óvatosságot és az alant elterülő zöld növényzet csalóka biztonságot nyújt az esetleges megcsúszás következményei ellen. A bolond embert néha kísérteties gondviselés lengi körül, aminek én ékes példája voltam és megúsztam komolyabb sérülés nélkül a kalandot.
Pár nap elteltével, híven követve az emberiség fejlődésének alaptételét, megfogalmazódott bennem, hogy ideje lenne a megszerzett tudást továbbadni. A legkézenfekvőbb áldozat mindig bízik benned, de magában, noha igyekszik leplezni, soha. A kényszer, mindent félelmet megmérgez, ami ezáltal új erőre kap és eluralkodik a test egészén. Nem vettem észre barátomon a baljós jeleket és a tanár szerep elvakította maradék tisztánlátásomat is. Megtorpant az elején és szemeivel a mélységet fürkészte. Hazudnék, ha letagadnám a büszkeséget, ami bennem lapult a tehetetlen embert látva, de pár pillanat múlva már hangosan biztattam kétes vállalkozására. Néhány bátor, de esetlen araszolás után vakon hittem abban, hogy hamarosan új játékot kell kitalálnunk, mert a megoldott feladat könnyen unalmassá válik.
A látószögem perifériáján egy sötét árny suhant el. Újra a csövek felé fordultam és a képek tragikus részletességgel vetítődtek elém...
Felelőség, életem első példája!
Összecsuklott és az egyik legszerencsétlenebb módon esett le. Fejét alulról erősen beütötte a fémcsőbe. Máig élénken őrzöm magamban az eset szenvedését, nehezen kopik el a feledés homályába.
Csoda folytán egy ronda seben kívül, amit a korábban eltört fog okozott, nem történt komolyabb baj. Az ijedség és a fájdalom azonban leírhatatlan volt.
Kísérteties hasonlóságot mutat a néhány hónappal később bekövetkezett balesettel, ami végképp belém égette a felelőség értelmét, de először leírom röviden ennek az időszakomnak legmeghatározóbb mozzanatát, amit Bunkercsapatnak hívtunk.
Kaland, vezetés, "játékos" csatározások, ezek a szavak jutnak először eszembe, no meg a bunkerek, vagyis a természet által létrehozott rejtekhelyek, amik megszerzéséért és felfedezéséért sokszor útra keltünk. Nem szándékozom az összes részletét megemlíteni, hiszen a leleményes olvasó találhat leírásokat róla baráti körömben. Itt csak az érzelmi szálat emelném ki. Megtanultam igazán lelkesedni a játékos eszme által, de ugyanakkor gyarló ám gyerekes hatalmi vágyam is ez időben kezdett kibontakozni.
Egy újabb földárok elevenedik meg képzeletemben, ám ez már sokkal mélyebb és sötétebb, egy új Bunker! Negyedmagam vagyok a keskeny völgyben, amit kövek és mindenféle lim-lom bélel. Egy rövid mondatban összefoglalom társaimnak a helyzetet: "Sok a szemét, de majd kitakarítjuk!" majd megakad a szemem a földfalon szerteszét futó gyökereken. barátaim szavak nélkül felismerik a kibontakozó új feladatot és nekiesnek megmászni a majdnem függőleges akadályt. Én is nekiveselkedem, hiszen ketten mrá majdnem felértek, ám elbizonytalanodom a lepergő, laza földet szemlélve. Egy-két gyökeret kipróbálok, hogy elbírják-e a súlyom, de csak egyet találok, ami nem szakad el az első rántásra. Azon teszem meg az első két métert.
Miközben szenvedősen haladok felfelé, észreveszem hogy az utolsó tagunk lent álldogál és tétovázik. Dolyfösen szólok felé: "Kizárlak ebből a bunkerből!".
A harag teljesen elönti és iszonytató erővel kezdi mászni azt a gyökeret, amin én vagyok, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy engem leszedjen. Tisztában vagyok a ténnyel, hogy az amúgy is gyenge kapaszkodó nem fogja kibirni a megnövekedett terhelést, ezért rémülten kiabálok lefelé: "Hagyd abba: El fog szakadni!"
Egy reccsenés, minden izmom megfeszül, készülök a zuhanásra, de csak egy hangosan feltörő sírást hallok. "Alattam szakad el" fut át agyamon a felismerés de ez a tudat már nem ad igazi megnyugvást.
Barátomat látom, aki háttal esett az éles kövekre és egy konzervdobozra...
A gondviselés velünk volt és nem lett maradandó nyoma az esetnek. Kissé groteszk módon, de ha felettem szakad el, a nagy magasság miatt én nem úsztam volna meg puszta horzsolódásokkal. Barátom megtanult hinni nekem, én pedig mint valódi bűnös, megértettem, hogy mindenért amit elveszek felelőséggel kell lennem.
* * *
Újra átéltem az eseményeket, idősödő fejjel itt az egyetem aulájában, ahol a gondolatok összegzéséből papírra vetem az eredményt, de új tájak bontakoznak ki bennem. Egy öregúr magányos alakja rejlik fel előttem, enki szentelem a következő sorokat.
* * *
Nem tudom mi ragadott meg benne először, valahol a kezdetekben. A figurák, a tábla vagy a gondolkodás szépsége. Leginkább a ló lehetett, ami felkeltette érdeklődésemet, hiszen az volt az egyetlen a sakk bábúi között, amit magam ismertem fel.
Saját elhatározásból kezdtem el a játszmákat, és végül én is hagytam abba, mert felismerve a versengés világát 8 évesen, képtelen voltam játszani az elvárások mellett. Nem tudtam elviselni a vereséget, de a győzelem lényege is kaotikus volt számomra.
Hallgattam a bíztató szavakat, de nem hoztak hosszú életű termést. Idegennek éreztem az egészet, főként az utolsó időkben. Utólag belátom, a játékszabályokon túl, fontos dolgokat tanultam meg az életről. Megértettem a cél hatalmas értékét, ahol nem a materialista vonatkozások alkotják a létezés egy jelentős részét, hanem a puszta hit, hogy amit teszünk értéket képvisel.
* * *
Az első alkalom élményét nem törölte ki belőlem a zord feledés. Apám kisért le a pincehelységbe, ami a helyi rendőrség törzskocsmája volt. Félve tettem lépéseim az ismeretlen környezetben. Egyáltalán nem ilyennek képzeltem el a sakkedzések helyét. Mai fejjel visszagondolva, egy világtól elzárt, autentikus hangulata volt. Egy megtört, idősödő ember számára pedig menedékhelyet jelentett.
Az őszes öregúr kétkedve és kissé mogorván fogadott. Megérkezésekor a felállított táblát egy határozott mozdulattal lesöpörte és csupán két királyt, majd egy gyalogott tett a fekete-fehér mezőkre.
Talán nem bízott bennem, vagy a megszokás hatalma vezette: "Mindent az alapoktól kell kezdeni.", nem tudom, de pár perc után elkezdődött a lépések monoton sora. A sötét fél kegyetlen ám előre eldöntött kálváriája a döntetlen reményében.
Sohase voltam jó játékos, ellenben képes voltam hinni és lelkesedni, így két éven keresztül jártam az ódon kocsmába, ahol elmélyülten próbáltam megoldani a feladványok sokaságát. A kisebb helyi versenyeken helyt álltam, bár iszonyatos teher volt számomra és megerősítette gondolataimban a legveszedelmesebb ellenséget, a kételyt.
A hév amivel az egészet elkezdtem fokozoatosan átcsapott menekülésbe. Egy tavaszi nap volt az utolsó találkozás. Rajtam kívül már ketten jártak hozzá, mindketten idősebbek és komoly hozzáállást tanúsítottak. Tudat alatt megtört az idill, misztikus hangulat és a realitás mindent szürkévé taposott.
Apám először fogadta el tiltakozásomat, ami végzetesnek bizonyult. Kiveszett hétköznapjaimból a sakk és hosszú évek teltek el míg újra rátaláltam középiskolás koromban.
Két esztendő múltán, váratlanul jutott el hozzám a hír, mesterem visszaadta lelkét a teremtőnek. Attól a naptól kezdve úgy éreztem, adóságom van vele szemben, ami végül újra elvezetett egy-két kisebb bajnokságra. Jelentőségük csupán a lelkiismeretfurdalás csillapításában mutatkozott.
* * *
Kórélettan szemináriumon veszem elő újra a piros, kockás füzetem. Időközi dolgozaton vagyok túl, midnen bizonnyal sikertelenül, de abszolút nem érint meg. Gúnyos mosollyal kísérem egyesek hősi csatáját 1-1 pont megszerzéséért. Ez lenne a földi boldogsághoz vezető út, hogy önelégült képpel gravírozzak elégedett mosolyt az arcomra egy-egy tintapacni értékelése után? Köszönöm, ebből nem kérek. Nem tudok róla, hogy őseim között voltak-e iskolakerülők, de ha nem, bennem bizonyosan kezd kialakulni ez a mutáció. A jelenlegi körülményeket ismerve nem sok jóval kecsegtet.
Beszéd, beszéd... hullacsend a valódi értékek síkján. Nem okolhatom csupán az intézményt, én is hibáztam, 60 évet. Nagyapám itt végezte el a katonai tisztiképzőt. Az ő általa kitaposott ösvényt kellett volna járnom, mert lelkem méllyén katona vagyok, de az összegubancolódott személyiségemet képtelen kibogozni a jószándék és a puszta tisztelet. A büszkeség elölte a tisztánlátásom, bár mentségemre legyen, sok minden megváltozott a II világháború óta...
Élet-halál, halál-élet... Az ember csak a szélsőségekben valósíthatja meg önmagát...
* * *
Újra befogom a szelet visszatekintő énem vitorláiba. A hold és csillagok fényét idézem meg, december 21-e hangulatát. Háromszor vitt ki a lelki megtisztulás szándéka a Szársomlyó lábához és mindig volt kísérőm kísérteties utam során.
Játszadozhatnék nagy szavakkal, mint csontmaró hideg szél az esőben, de nem tükrözné híven a virrasztás kihívását. Az utolsó percek képviselték az igazi megmérettetést. Eldönteni, hogy a nap valóban átlépte már a horizontot a felhők mögött és hazaindulni megnyugvással. Leírva egyszerűnek tűnik, de átfázott végtagokkal és a monotonság átkával kísérve az emberi akaraterő a legvégét járja.
A negyedik alkalommal már a fakereszthez vándoroltunk ki, amit a nyár folyamán kiástunk. Gyönyörű idő volt az előzőekhez képest, de engem erős fájdalmak kínoztak. Próbáltam nem törődni vele, hiszen lelkem mélyén a búcsúzás melankóliája mindent betöltött. Egyszer véget ér minden hagyomány, ünnep és emlékezés, de a létezés kiismerhetetlen fonalán, hiszem, nyomot hagyunk hátra tetteinkkel, álmaink világával.
* * *
Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy az élet komédiáját végleg elfogom fogadni. Régi dallamok ütik meg fülemet és újra dúdolni kezdem egyszerű hangjaikat. Néha elég csak ennyi...
* * *
Mi a létezés? Éjszaka nagyon rosszul voltam. Beszűkült tudattal botorkáltam. Dante pokla kelt életre. Monoton, az őrülés határáig ismétlődtek a tompa ütések fejemben. Ha létezik purgatórium az ég és föld között ilyen lehet, mint amit átéltem. Megváltásként köszöntött az álombamerülés. A kérdések most fogalmazódnak meg bennem. Mi lett volna, ha nem szabadulok? A halál ezer apró részre szakított volna és szememben kihal az élet szikrája? Hova vezet az utam? A végső pusztulás szakadéka előtt nézem az eget és reményekedek a nem létező szárnyaimban?
Kapaszkodni kell! Semmi más nem ment meg.
Valahol megtalálod az ősi értelmet!
(Itt ér véget az 1 évvel ezelőtt megírt rész, a jövőben minden valószínűség szerint folytatni fogom)
Nem célom változtatni az ítéletek felett és a kritikát megfogadom, de életem egyszerű képei őszinték maradnak. A tanúságot ragadom ki a forgatagból, elfogadva a tényt, hogy válogatásom önkényes. A jövő majd szétszórja vagy rendezi a leírtakat. Képzeteim, álmaim és eszményeim együtt jártak a valósággal életem ösvényén. Én képtelen vagyok szétválasztani e két oldalt, így írásom nem lehet tárgyilagos. A kényszer vihetne rá csupán, de nem lenne igaz az én szememben.
Előadáson vagyok. Torzszülöttek arcait vetítik felém. Menekülnék..., de itt tart a hivatás szelleme és a tiszta hit, mely régóta bennem él. Istennek gondja van mindenre és mindenkire. Nem gondolkozom a holnapon, a múltba réved tekintetem.
A hazafelé vezető út nem tartogat meglepetéseket. Enyhén szemerkélő esőben néz rám a város szürkesége. Kereszteződés következik és tompa hanggal tucatnyi autó halad el mellettem. Füstjük hamar elenyészik az utcák mentén, miközben magam maradok a tér kicsiny szegletében.
Fáradt vagyok, de indulok, hogy újra megelevenedjen lépteim keserű harmóniája. Sötét árnyékok borítják a kihalt járdát a bágyadt téli szélben. Fent elmosódott körvonalak határolják a robusztus mélykék fellegeket. Egy láthatatlan kapocs összefüggést teremt a képsorok között és a táj hangulata megérint.
Az idő nem áll meg. Hamarosan hazaérkezem. Elönt a keserűség, mert nem lehetek szabad. A világ monoton járma fogva tart és a napok előrehaladtával mindent elemészt, ami fontos volt számomra. Illúziók mámora ismét eltakarja látásom, miközben a valósággal kevert egyvelege a nincstelenségbe taszít. Kapaszkodnék valamibe, de egyre kevesebb biztos pont van életemben.
Álomvilág szikrázik lelkemben, amint az éj leple lassan betakar. A koholt vádaskodások és az aggodalmak tengere megszűnik. Új törvények veszik át a hatalmat elmém felett. A földi hangok mérhetetlen messzeségből hallatszanak. Nincs erejük az új rend felett. Fohászkodó, ezerarcú sötétség!
A láthatatlan háború hirtelen lecsendesedik. Egy időre egyesség született a létsíkok között. Én pedig nyugalomban evezek a senkiföldjén húzódó folyamon.
* * *
Nehezen találom meg az ideillő szavakat. Emléket szeretnék állítani a velem megtörtént események ezreinek, de képtelen vagyok sorrendet teremteni. Hosszas vívódás után, egy keserű jelenet képei rajzolódnak ki előttem.
Minden gyermek sajátja, hogy a veszélyt elnagyolva, szubjektíven kezeli, ha előzőleg már megtapasztalta negatív következményeit, de amíg nem esett át rajta, képes túlontúl alábecsülni. Jómagam gyakran beleestem ebbe a hibába és nem egyszer sikerült belerángatnom másokat is ilyen helyzetekbe.
A felnőttkor küszöbén értetlenül állok egy régi szórakozásom előtt, de már az elején leszögezem, másokat utánoztam csupán, vagy pontosabban fogalmazva: nekem is megtanították miképp kell 10-20 cm átmérőjű csöveken lépkedni egy mély árok felett.
Felejthetetlen! Főleg az első pár kíméletlen félelemmel járó csoszogás után. A sikeres átkelés öröme, hamar feledteti az óvatosságot és az alant elterülő zöld növényzet csalóka biztonságot nyújt az esetleges megcsúszás következményei ellen. A bolond embert néha kísérteties gondviselés lengi körül, aminek én ékes példája voltam és megúsztam komolyabb sérülés nélkül a kalandot.
Pár nap elteltével, híven követve az emberiség fejlődésének alaptételét, megfogalmazódott bennem, hogy ideje lenne a megszerzett tudást továbbadni. A legkézenfekvőbb áldozat mindig bízik benned, de magában, noha igyekszik leplezni, soha. A kényszer, mindent félelmet megmérgez, ami ezáltal új erőre kap és eluralkodik a test egészén. Nem vettem észre barátomon a baljós jeleket és a tanár szerep elvakította maradék tisztánlátásomat is. Megtorpant az elején és szemeivel a mélységet fürkészte. Hazudnék, ha letagadnám a büszkeséget, ami bennem lapult a tehetetlen embert látva, de pár pillanat múlva már hangosan biztattam kétes vállalkozására. Néhány bátor, de esetlen araszolás után vakon hittem abban, hogy hamarosan új játékot kell kitalálnunk, mert a megoldott feladat könnyen unalmassá válik.
A látószögem perifériáján egy sötét árny suhant el. Újra a csövek felé fordultam és a képek tragikus részletességgel vetítődtek elém...
Felelőség, életem első példája!
Összecsuklott és az egyik legszerencsétlenebb módon esett le. Fejét alulról erősen beütötte a fémcsőbe. Máig élénken őrzöm magamban az eset szenvedését, nehezen kopik el a feledés homályába.
Csoda folytán egy ronda seben kívül, amit a korábban eltört fog okozott, nem történt komolyabb baj. Az ijedség és a fájdalom azonban leírhatatlan volt.
Kísérteties hasonlóságot mutat a néhány hónappal később bekövetkezett balesettel, ami végképp belém égette a felelőség értelmét, de először leírom röviden ennek az időszakomnak legmeghatározóbb mozzanatát, amit Bunkercsapatnak hívtunk.
Kaland, vezetés, "játékos" csatározások, ezek a szavak jutnak először eszembe, no meg a bunkerek, vagyis a természet által létrehozott rejtekhelyek, amik megszerzéséért és felfedezéséért sokszor útra keltünk. Nem szándékozom az összes részletét megemlíteni, hiszen a leleményes olvasó találhat leírásokat róla baráti körömben. Itt csak az érzelmi szálat emelném ki. Megtanultam igazán lelkesedni a játékos eszme által, de ugyanakkor gyarló ám gyerekes hatalmi vágyam is ez időben kezdett kibontakozni.
Egy újabb földárok elevenedik meg képzeletemben, ám ez már sokkal mélyebb és sötétebb, egy új Bunker! Negyedmagam vagyok a keskeny völgyben, amit kövek és mindenféle lim-lom bélel. Egy rövid mondatban összefoglalom társaimnak a helyzetet: "Sok a szemét, de majd kitakarítjuk!" majd megakad a szemem a földfalon szerteszét futó gyökereken. barátaim szavak nélkül felismerik a kibontakozó új feladatot és nekiesnek megmászni a majdnem függőleges akadályt. Én is nekiveselkedem, hiszen ketten mrá majdnem felértek, ám elbizonytalanodom a lepergő, laza földet szemlélve. Egy-két gyökeret kipróbálok, hogy elbírják-e a súlyom, de csak egyet találok, ami nem szakad el az első rántásra. Azon teszem meg az első két métert.
Miközben szenvedősen haladok felfelé, észreveszem hogy az utolsó tagunk lent álldogál és tétovázik. Dolyfösen szólok felé: "Kizárlak ebből a bunkerből!".
A harag teljesen elönti és iszonytató erővel kezdi mászni azt a gyökeret, amin én vagyok, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy engem leszedjen. Tisztában vagyok a ténnyel, hogy az amúgy is gyenge kapaszkodó nem fogja kibirni a megnövekedett terhelést, ezért rémülten kiabálok lefelé: "Hagyd abba: El fog szakadni!"
Egy reccsenés, minden izmom megfeszül, készülök a zuhanásra, de csak egy hangosan feltörő sírást hallok. "Alattam szakad el" fut át agyamon a felismerés de ez a tudat már nem ad igazi megnyugvást.
Barátomat látom, aki háttal esett az éles kövekre és egy konzervdobozra...
A gondviselés velünk volt és nem lett maradandó nyoma az esetnek. Kissé groteszk módon, de ha felettem szakad el, a nagy magasság miatt én nem úsztam volna meg puszta horzsolódásokkal. Barátom megtanult hinni nekem, én pedig mint valódi bűnös, megértettem, hogy mindenért amit elveszek felelőséggel kell lennem.
* * *
Újra átéltem az eseményeket, idősödő fejjel itt az egyetem aulájában, ahol a gondolatok összegzéséből papírra vetem az eredményt, de új tájak bontakoznak ki bennem. Egy öregúr magányos alakja rejlik fel előttem, enki szentelem a következő sorokat.
* * *
Nem tudom mi ragadott meg benne először, valahol a kezdetekben. A figurák, a tábla vagy a gondolkodás szépsége. Leginkább a ló lehetett, ami felkeltette érdeklődésemet, hiszen az volt az egyetlen a sakk bábúi között, amit magam ismertem fel.
Saját elhatározásból kezdtem el a játszmákat, és végül én is hagytam abba, mert felismerve a versengés világát 8 évesen, képtelen voltam játszani az elvárások mellett. Nem tudtam elviselni a vereséget, de a győzelem lényege is kaotikus volt számomra.
Hallgattam a bíztató szavakat, de nem hoztak hosszú életű termést. Idegennek éreztem az egészet, főként az utolsó időkben. Utólag belátom, a játékszabályokon túl, fontos dolgokat tanultam meg az életről. Megértettem a cél hatalmas értékét, ahol nem a materialista vonatkozások alkotják a létezés egy jelentős részét, hanem a puszta hit, hogy amit teszünk értéket képvisel.
* * *
Az első alkalom élményét nem törölte ki belőlem a zord feledés. Apám kisért le a pincehelységbe, ami a helyi rendőrség törzskocsmája volt. Félve tettem lépéseim az ismeretlen környezetben. Egyáltalán nem ilyennek képzeltem el a sakkedzések helyét. Mai fejjel visszagondolva, egy világtól elzárt, autentikus hangulata volt. Egy megtört, idősödő ember számára pedig menedékhelyet jelentett.
Az őszes öregúr kétkedve és kissé mogorván fogadott. Megérkezésekor a felállított táblát egy határozott mozdulattal lesöpörte és csupán két királyt, majd egy gyalogott tett a fekete-fehér mezőkre.
Talán nem bízott bennem, vagy a megszokás hatalma vezette: "Mindent az alapoktól kell kezdeni.", nem tudom, de pár perc után elkezdődött a lépések monoton sora. A sötét fél kegyetlen ám előre eldöntött kálváriája a döntetlen reményében.
Sohase voltam jó játékos, ellenben képes voltam hinni és lelkesedni, így két éven keresztül jártam az ódon kocsmába, ahol elmélyülten próbáltam megoldani a feladványok sokaságát. A kisebb helyi versenyeken helyt álltam, bár iszonyatos teher volt számomra és megerősítette gondolataimban a legveszedelmesebb ellenséget, a kételyt.
A hév amivel az egészet elkezdtem fokozoatosan átcsapott menekülésbe. Egy tavaszi nap volt az utolsó találkozás. Rajtam kívül már ketten jártak hozzá, mindketten idősebbek és komoly hozzáállást tanúsítottak. Tudat alatt megtört az idill, misztikus hangulat és a realitás mindent szürkévé taposott.
Apám először fogadta el tiltakozásomat, ami végzetesnek bizonyult. Kiveszett hétköznapjaimból a sakk és hosszú évek teltek el míg újra rátaláltam középiskolás koromban.
Két esztendő múltán, váratlanul jutott el hozzám a hír, mesterem visszaadta lelkét a teremtőnek. Attól a naptól kezdve úgy éreztem, adóságom van vele szemben, ami végül újra elvezetett egy-két kisebb bajnokságra. Jelentőségük csupán a lelkiismeretfurdalás csillapításában mutatkozott.
* * *
Kórélettan szemináriumon veszem elő újra a piros, kockás füzetem. Időközi dolgozaton vagyok túl, midnen bizonnyal sikertelenül, de abszolút nem érint meg. Gúnyos mosollyal kísérem egyesek hősi csatáját 1-1 pont megszerzéséért. Ez lenne a földi boldogsághoz vezető út, hogy önelégült képpel gravírozzak elégedett mosolyt az arcomra egy-egy tintapacni értékelése után? Köszönöm, ebből nem kérek. Nem tudok róla, hogy őseim között voltak-e iskolakerülők, de ha nem, bennem bizonyosan kezd kialakulni ez a mutáció. A jelenlegi körülményeket ismerve nem sok jóval kecsegtet.
Beszéd, beszéd... hullacsend a valódi értékek síkján. Nem okolhatom csupán az intézményt, én is hibáztam, 60 évet. Nagyapám itt végezte el a katonai tisztiképzőt. Az ő általa kitaposott ösvényt kellett volna járnom, mert lelkem méllyén katona vagyok, de az összegubancolódott személyiségemet képtelen kibogozni a jószándék és a puszta tisztelet. A büszkeség elölte a tisztánlátásom, bár mentségemre legyen, sok minden megváltozott a II világháború óta...
Élet-halál, halál-élet... Az ember csak a szélsőségekben valósíthatja meg önmagát...
* * *
Újra befogom a szelet visszatekintő énem vitorláiba. A hold és csillagok fényét idézem meg, december 21-e hangulatát. Háromszor vitt ki a lelki megtisztulás szándéka a Szársomlyó lábához és mindig volt kísérőm kísérteties utam során.
Játszadozhatnék nagy szavakkal, mint csontmaró hideg szél az esőben, de nem tükrözné híven a virrasztás kihívását. Az utolsó percek képviselték az igazi megmérettetést. Eldönteni, hogy a nap valóban átlépte már a horizontot a felhők mögött és hazaindulni megnyugvással. Leírva egyszerűnek tűnik, de átfázott végtagokkal és a monotonság átkával kísérve az emberi akaraterő a legvégét járja.
A negyedik alkalommal már a fakereszthez vándoroltunk ki, amit a nyár folyamán kiástunk. Gyönyörű idő volt az előzőekhez képest, de engem erős fájdalmak kínoztak. Próbáltam nem törődni vele, hiszen lelkem mélyén a búcsúzás melankóliája mindent betöltött. Egyszer véget ér minden hagyomány, ünnep és emlékezés, de a létezés kiismerhetetlen fonalán, hiszem, nyomot hagyunk hátra tetteinkkel, álmaink világával.
* * *
Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy az élet komédiáját végleg elfogom fogadni. Régi dallamok ütik meg fülemet és újra dúdolni kezdem egyszerű hangjaikat. Néha elég csak ennyi...
* * *
Mi a létezés? Éjszaka nagyon rosszul voltam. Beszűkült tudattal botorkáltam. Dante pokla kelt életre. Monoton, az őrülés határáig ismétlődtek a tompa ütések fejemben. Ha létezik purgatórium az ég és föld között ilyen lehet, mint amit átéltem. Megváltásként köszöntött az álombamerülés. A kérdések most fogalmazódnak meg bennem. Mi lett volna, ha nem szabadulok? A halál ezer apró részre szakított volna és szememben kihal az élet szikrája? Hova vezet az utam? A végső pusztulás szakadéka előtt nézem az eget és reményekedek a nem létező szárnyaimban?
Kapaszkodni kell! Semmi más nem ment meg.
Valahol megtalálod az ősi értelmet!
(Itt ér véget az 1 évvel ezelőtt megírt rész, a jövőben minden valószínűség szerint folytatni fogom)
vasárnap, június 29, 2008
szombat, június 21, 2008
Képek: Kuru
Füzeteimet rendezve, kimenekítettem pár dolgot az utókornak :)
Ez itt lent Kuru, amit a Vér alakos elemeinek kórélettana kurzuson alkottam :)
A név kháli irás alatta.
Találtam még egy iratot. Bal oldalon magyarul a szöveg, jobb oldalt pedig kháli írásjelekkel ugyanaz. (a nyelv magyar ott is)
Ez itt lent Kuru, amit a Vér alakos elemeinek kórélettana kurzuson alkottam :)
A név kháli irás alatta.
Találtam még egy iratot. Bal oldalon magyarul a szöveg, jobb oldalt pedig kháli írásjelekkel ugyanaz. (a nyelv magyar ott is)
Művek: Ki sohasem tagadott meg
Az emlékeim szárnyat bontanak
kietlen, sötét kint az éj.
Fázok, lelkem a hidegtől fényét veszti.
Tűzet idézek, szólítok a messzeségből
arcod mosolya még most is bennem él.
Látod az albatroszok égi táncát?
Szárnyaik, mint álmok suhannak
a kék ég alatt.
Nem felejtenek. Az idő eljárhat felettük,
s csak komor fellegek hirdetik világukat, de múltjuk
szépsége fénylő marad, s mint csillag egy fagyos éjszakán,
nem hagynak magunkra.
Bocsáss meg nekem. Tagadás súlyos szürke ködét
húztam magamra, hogy rejtsem törött szárnyaim.
A sors elé dobtam mindent, eltékozoltam aranyló kincseid,
gyarló hittel, hogy véle veszik bűnöm is.
A teher maradt, az idő elszállt.
Vad forgatag... és én balga, gondoltam magával vitt mindent.
Villámként ébresztett a távoli szó, mint baráti gondolat
s fájó sebek ezrei szakadtak fel bennem.
Nem felejtettél el engem!
S én, ki hittem a múlt bástyája vagyok darabokra törtem.
Szégyen égette le a mázt rólam, s rájöttem, egy senki vagyok.
A hatalmas űrt visszatérő képek apró darabjai töltötték be.
A rózsák szirmot bontanak majd lehullanak. Nincs hatalmam
a földi virágok felett, de a tündöklő szépség
mit szívedben őriztél, örök példa előttem. Köszönöm neked.
Ez az egyetlen minek hatalma van bűnöm felett; s a vad bogáncs
elhervad az élet lángjától.
Nem tudhatom merre visz utad, kísérjenek az igaz csillagok,
de mit adtál nekem, oly régen, én soha többé meg nem tagadom.
kietlen, sötét kint az éj.
Fázok, lelkem a hidegtől fényét veszti.
Tűzet idézek, szólítok a messzeségből
arcod mosolya még most is bennem él.
Látod az albatroszok égi táncát?
Szárnyaik, mint álmok suhannak
a kék ég alatt.
Nem felejtenek. Az idő eljárhat felettük,
s csak komor fellegek hirdetik világukat, de múltjuk
szépsége fénylő marad, s mint csillag egy fagyos éjszakán,
nem hagynak magunkra.
Bocsáss meg nekem. Tagadás súlyos szürke ködét
húztam magamra, hogy rejtsem törött szárnyaim.
A sors elé dobtam mindent, eltékozoltam aranyló kincseid,
gyarló hittel, hogy véle veszik bűnöm is.
A teher maradt, az idő elszállt.
Vad forgatag... és én balga, gondoltam magával vitt mindent.
Villámként ébresztett a távoli szó, mint baráti gondolat
s fájó sebek ezrei szakadtak fel bennem.
Nem felejtettél el engem!
S én, ki hittem a múlt bástyája vagyok darabokra törtem.
Szégyen égette le a mázt rólam, s rájöttem, egy senki vagyok.
A hatalmas űrt visszatérő képek apró darabjai töltötték be.
A rózsák szirmot bontanak majd lehullanak. Nincs hatalmam
a földi virágok felett, de a tündöklő szépség
mit szívedben őriztél, örök példa előttem. Köszönöm neked.
Ez az egyetlen minek hatalma van bűnöm felett; s a vad bogáncs
elhervad az élet lángjától.
Nem tudhatom merre visz utad, kísérjenek az igaz csillagok,
de mit adtál nekem, oly régen, én soha többé meg nem tagadom.
csütörtök, június 12, 2008
Életkép: Vége az anatnak :)
3 év után végre vége. Sikerült.
Hangulatomat legjobban egy "rendrakás" közben előkerült mp3 tükrözi:
The price of freedom
Megyek tovább :)
ki tudja merre... ki tudja hová ...
:D
Hangulatomat legjobban egy "rendrakás" közben előkerült mp3 tükrözi:
The price of freedom
Megyek tovább :)
ki tudja merre... ki tudja hová ...
:D
szombat, június 07, 2008
Művek: Kép és gondolat
"Minden vörös rózsát a főnix lángjai közé dobok, hogymegtaláljam az egyetlen, igazi arany virágot."
Kazur
vasárnap, május 11, 2008
szombat, május 10, 2008
Művek: A khál hűség fogadalma (első rész)
A tudás változhat, a hit örök.
Az eszme elveszhet, az áldozat soha.
Az akarat megtörhet, de a remény marad.
A bizalom egyetlen támasza a becsület maga.
A szabadság fénye a szolgálat.
Az élet világa, mit teremt, a célom.
Kardom s karmom éle az ősi hatalom.
Tekintetem, tetteim világa, szabad akaratom,
eggyé válik szavaimmal.
Égiek halljátok hangom. Ordítom felétek,
porszemként a sivatag tengeréből.
Nem nyugszom.
Az aranyló nap tűze keltsen lángot.
Omoljanak le az émelyítő határok
előttem.
Őseim körében
térdre borulva
fogadalmat teszek.
Örzöm a fényt míg élek.
Bármerre visz a sors, bármerre járjak
sötét mélységek honában
sziklaszirtek élces ormain
vad, burjánzó erdők ösvényein.
Megtartom szavam.
Az eszme elveszhet, az áldozat soha.
Az akarat megtörhet, de a remény marad.
A bizalom egyetlen támasza a becsület maga.
A szabadság fénye a szolgálat.
Az élet világa, mit teremt, a célom.
Kardom s karmom éle az ősi hatalom.
Tekintetem, tetteim világa, szabad akaratom,
eggyé válik szavaimmal.
Égiek halljátok hangom. Ordítom felétek,
porszemként a sivatag tengeréből.
Nem nyugszom.
Az aranyló nap tűze keltsen lángot.
Omoljanak le az émelyítő határok
előttem.
Őseim körében
térdre borulva
fogadalmat teszek.
Örzöm a fényt míg élek.
Bármerre visz a sors, bármerre járjak
sötét mélységek honában
sziklaszirtek élces ormain
vad, burjánzó erdők ösvényein.
Megtartom szavam.
csütörtök, május 08, 2008
Álom: A veszett róka (rémálom?)
Fura álmom volt a tegnapi estén. Leírom, pusztán érdekességből.
Az erdőt jártam, amikor a semmiből egy róka támadott meg. Körülöttem volt pár megrémült ember, de mindenki próbált elfutni. A megveszett állat engem nézett ki magának, miután testvéremet villám sebességgel megharapta. A küzdelemből én kerültem ki győztesen, de elszenvedtem egy kisebb marást, ami éreztem, végzetes lehet. Hazatérve hiába meséltem el akárkinek a történetet, senki se hitte el. Orvoshoz mentem, hogy segítséget kérjek, de csupán közöny fogadott. Állapotom egyre rosszabbodott és már vért köptem többször is (ne keressünk logikát :) ), amikor egy öreg bácsi észrevett és végre felhívta rám a figyelmet. Rögtön egy doktornőhöz kerültem, aki nagyon aggódott látva a vért, de azt továbbra se akarta elhinni, hogy egy veszett róka mart meg. Már a végét vártam az egésznek, amikor megjött a hir, megtalálták az állat tetemét és igazam volt. Megkaptam az ellenanyagot, én és a báttyám csakhogy ...
Én nem lettem már jobban, csak egyre roszabbul... Utolsó emlékem hogy testvérem mellett összerogyok és kegyetlenül szenvedek ... Általában ilyenkor szoktam felébredni ... de most nem ébredtem fel ....
Nagyon rossz érzés volt átálmodni a halált, de utána képek jelentek meg... Láttam ahogy gyászolnak engem páran, akik ugyan nem hittek nekem, de segíteni akartak és megtudtam ... engem nem a veszettség ölt meg, hanem az ellenanyag ...
Érdekes álom...
Az erdőt jártam, amikor a semmiből egy róka támadott meg. Körülöttem volt pár megrémült ember, de mindenki próbált elfutni. A megveszett állat engem nézett ki magának, miután testvéremet villám sebességgel megharapta. A küzdelemből én kerültem ki győztesen, de elszenvedtem egy kisebb marást, ami éreztem, végzetes lehet. Hazatérve hiába meséltem el akárkinek a történetet, senki se hitte el. Orvoshoz mentem, hogy segítséget kérjek, de csupán közöny fogadott. Állapotom egyre rosszabbodott és már vért köptem többször is (ne keressünk logikát :) ), amikor egy öreg bácsi észrevett és végre felhívta rám a figyelmet. Rögtön egy doktornőhöz kerültem, aki nagyon aggódott látva a vért, de azt továbbra se akarta elhinni, hogy egy veszett róka mart meg. Már a végét vártam az egésznek, amikor megjött a hir, megtalálták az állat tetemét és igazam volt. Megkaptam az ellenanyagot, én és a báttyám csakhogy ...
Én nem lettem már jobban, csak egyre roszabbul... Utolsó emlékem hogy testvérem mellett összerogyok és kegyetlenül szenvedek ... Általában ilyenkor szoktam felébredni ... de most nem ébredtem fel ....
Nagyon rossz érzés volt átálmodni a halált, de utána képek jelentek meg... Láttam ahogy gyászolnak engem páran, akik ugyan nem hittek nekem, de segíteni akartak és megtudtam ... engem nem a veszettség ölt meg, hanem az ellenanyag ...
Érdekes álom...
hétfő, május 05, 2008
Petőfi Sándor: Nemzeti dal
Talpra magyar, hí a haza!
Itt az idő, most vagy soha!
Rabok legyünk vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok! �
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Rabok voltunk mostanáig,
Kárhozottak ősapáink,
Kik szabadon éltek-haltak,
Szolgaföldben nem nyughatnak.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Sehonnai bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Fényesebb a láncnál a kard,
Jobban ékesíti a kart,
És mi mégis láncot hordtunk!
Ide veled, régi kardunk!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
A magyar név megint szép lesz,
Méltó régi nagy hiréhez;
Mit rákentek a századok,
Lemossuk a gyalázatot!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Hol sírjaink domborulnak,
Unokáink leborulnak,
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
vasárnap, május 04, 2008
Életkép: Lassan visszakapom hallásom
Nehéz idők jártak felettem mostanság. Lassan öt napja nem hallok jobb fülemre, de a mai nap végre változás történt. Apránként ugyan, de kezdem újra felfogni a rezgéseket és nem néma kongó üresség a társam a nap folyamán.
Hiszem, hogy lassan, de biztosan haladok a gyógyulás felé. Kicsit átérezhettem, milyen lehet úgy élni, hogy semmit se hallasz. Ijesztő! Még ilyen rövid idő alatt is kezdtem átállni más érzékszerveimre. A látás sokkal dominánsabb lett és mivel alig értettem valamit a beszélgetésekből, sokkal többet figyeltem az arc vonásokra, a mimikára... a csendes jelekre.
A legtöbb dolog értékét csak akkor ismerjük fel, amikor elveszítjük ... :(
Hiszem, hogy lassan, de biztosan haladok a gyógyulás felé. Kicsit átérezhettem, milyen lehet úgy élni, hogy semmit se hallasz. Ijesztő! Még ilyen rövid idő alatt is kezdtem átállni más érzékszerveimre. A látás sokkal dominánsabb lett és mivel alig értettem valamit a beszélgetésekből, sokkal többet figyeltem az arc vonásokra, a mimikára... a csendes jelekre.
A legtöbb dolog értékét csak akkor ismerjük fel, amikor elveszítjük ... :(
szombat, május 03, 2008
kedd, április 29, 2008
Művek: Az őrző imája
Nézz rá könyörületes szemmel
ki a csillagok fényét kérte
sárba dobott mindent
a legszebbért.
Aki száz és száz felkínált
utat tagadott meg
egy nincstelen, szűk
ösvényért.
Emberek szemébe nézett
ellopta álmukat
mert úgy hitte, a fénylő parány
játék, már nem érték.
Magával vitte, az összeset.
Bocsáss meg neki.
Bocsáss meg nekem.
Az üres szemek, a hatalmas hiány
ott lapul az oka
sorsom keresztjének súlyán
mint hatalmas teher
nyomja vállaim
de nem sokáig
visszaadom mind.
Nem szakítom ki a valóság érveivel
a ragyogó tekintetet
az álmokat, sorsokat
benned őrizem tovább.
Felismerem bűnömet
s elnézem a paripának
aki az ágas-bogas rengetegbe vitt
visszaveszem átkaim.
A sors nem hibás, utat adott mindig
én válogattam
szerény hittel
gyengeségben
de őszintén.
Magyar vagyok, bennem él őseim
szabad lelke
örök tisztelete az élet felett
táltos lovak hűsége
kerecsen büszke röpte
s az oroszlánpárok világa
szívemben él.
Nem tudom megtagadni, ami vagyok
bármerre is karmolnék, hogy védjem magam.
A tűz fénye babonáz
a hold kisér
és a nap ad új erőt.
Csillagokból olvasom az ősi törvényeket.
Miközben az íj feszül kezeim között
igéz a táj párduca
nem tudom feladni, áttör a komor falakon.
Szeretem a földet, miből az arany kalász
enni adott.
S ünneplem a hajnalt, a nyíló virágot
a fehér fényt és ezüst álmot.
Felkelek a földről essek bár össze annyiszor...
Kiállok érte, hisz ez a hazám.
ki a csillagok fényét kérte
sárba dobott mindent
a legszebbért.
Aki száz és száz felkínált
utat tagadott meg
egy nincstelen, szűk
ösvényért.
Emberek szemébe nézett
ellopta álmukat
mert úgy hitte, a fénylő parány
játék, már nem érték.
Magával vitte, az összeset.
Bocsáss meg neki.
Bocsáss meg nekem.
Az üres szemek, a hatalmas hiány
ott lapul az oka
sorsom keresztjének súlyán
mint hatalmas teher
nyomja vállaim
de nem sokáig
visszaadom mind.
Nem szakítom ki a valóság érveivel
a ragyogó tekintetet
az álmokat, sorsokat
benned őrizem tovább.
Felismerem bűnömet
s elnézem a paripának
aki az ágas-bogas rengetegbe vitt
visszaveszem átkaim.
A sors nem hibás, utat adott mindig
én válogattam
szerény hittel
gyengeségben
de őszintén.
Magyar vagyok, bennem él őseim
szabad lelke
örök tisztelete az élet felett
táltos lovak hűsége
kerecsen büszke röpte
s az oroszlánpárok világa
szívemben él.
Nem tudom megtagadni, ami vagyok
bármerre is karmolnék, hogy védjem magam.
A tűz fénye babonáz
a hold kisér
és a nap ad új erőt.
Csillagokból olvasom az ősi törvényeket.
Miközben az íj feszül kezeim között
igéz a táj párduca
nem tudom feladni, áttör a komor falakon.
Szeretem a földet, miből az arany kalász
enni adott.
S ünneplem a hajnalt, a nyíló virágot
a fehér fényt és ezüst álmot.
Felkelek a földről essek bár össze annyiszor...
Kiállok érte, hisz ez a hazám.
kedd, április 22, 2008
Művek: Egy számadás után...
Miért gondolsz a gonddal
hisz nincs miért
megoldja az magát
bárhol ér az éj.
Miért gondolsz a gonddal
szirmok szépségét lásd
s hervadó idő helyett
nyílik száz új virág.
Dőlj hátra, nézz csukott szemmel a napra
de ne gondolj a gonddal.
Nézd miképpen öltözik körötted a világ
ahogy a szellő felkavarja porát
többet érsz te annál, mit a szél vet erre-arra
barátom, ne gondolj a gonddal.
Sziklafalnak tűnik a holnap
s emberi volt szerezni a jobbat
küzdelmek hadával vívni ki az álmot
de elérni azt, mit igazán vágyol
csak úgy lehet
ha nem gondolsz a gonddal!
hisz nincs miért
megoldja az magát
bárhol ér az éj.
Miért gondolsz a gonddal
szirmok szépségét lásd
s hervadó idő helyett
nyílik száz új virág.
Dőlj hátra, nézz csukott szemmel a napra
de ne gondolj a gonddal.
Nézd miképpen öltözik körötted a világ
ahogy a szellő felkavarja porát
többet érsz te annál, mit a szél vet erre-arra
barátom, ne gondolj a gonddal.
Sziklafalnak tűnik a holnap
s emberi volt szerezni a jobbat
küzdelmek hadával vívni ki az álmot
de elérni azt, mit igazán vágyol
csak úgy lehet
ha nem gondolsz a gonddal!
kedd, április 15, 2008
Művek: Várok
Forgatom a fejem és hiába
nem látom át mit miért
mégis mint valami láthatatlan fonál
vezet a sötét labirintuson át.
Fel nem fogom hol a kulcs
mi az ajtókat nyitja
mégis a vasgerendás valóság
tárt kapukat nyit a hideg falakon
félve ámulok, csodálkozom
és a papírt rovom
mint kapaszkodót a légörvényben
mi felborít mindent, körülöttem.
Tegyem járhatóvá az utat?
Hogyan?
Már a kérdés is tagadja magát!
Hirdetni kell azt mi a fénylő igazság
és akolba terelt barmok módjára
várni a csodát?
Nem ismerek mást
majd a sors újra belém vág
és kinyitja szemem
a tettek világa felett.
Lassan megszokom csapásait
vénülő fejem, már mosolyra derül
bár régi idők fájdalma még
uralkodik felettem,
de nem örökre.
S fordul az idő kezeim között
vén örég és gyermek egyszerre
minden ami csak lehet
hogy végül visszataláljon
oda
hol nyugalmat lelhet,
megpihenhet.
Dallam meséli tetteim
mi a lelkekig elér
nem több.
A szavak elhagyják fészküket.
Mi az utolsó pillanat?
Az arany fényben halok meg
ez a végzetem.
Én írtam a mesét, vagy valaki más?
Nevetek a kételységen
nem tudom...
A tudás nem bennem lakozik
én pegazusok táncán nevelkedtem
ezüst fényű igaz sorsokon.
Nem hagytam hátra senkit...
badarság...
minden szépséget mulandó emlékeimbe rejtettem
és most fehér galambok módjára az égnek
engedem mind
ragyogják be, utolsó napjaim...
nem látom át mit miért
mégis mint valami láthatatlan fonál
vezet a sötét labirintuson át.
Fel nem fogom hol a kulcs
mi az ajtókat nyitja
mégis a vasgerendás valóság
tárt kapukat nyit a hideg falakon
félve ámulok, csodálkozom
és a papírt rovom
mint kapaszkodót a légörvényben
mi felborít mindent, körülöttem.
Tegyem járhatóvá az utat?
Hogyan?
Már a kérdés is tagadja magát!
Hirdetni kell azt mi a fénylő igazság
és akolba terelt barmok módjára
várni a csodát?
Nem ismerek mást
majd a sors újra belém vág
és kinyitja szemem
a tettek világa felett.
Lassan megszokom csapásait
vénülő fejem, már mosolyra derül
bár régi idők fájdalma még
uralkodik felettem,
de nem örökre.
S fordul az idő kezeim között
vén örég és gyermek egyszerre
minden ami csak lehet
hogy végül visszataláljon
oda
hol nyugalmat lelhet,
megpihenhet.
Dallam meséli tetteim
mi a lelkekig elér
nem több.
A szavak elhagyják fészküket.
Mi az utolsó pillanat?
Az arany fényben halok meg
ez a végzetem.
Én írtam a mesét, vagy valaki más?
Nevetek a kételységen
nem tudom...
A tudás nem bennem lakozik
én pegazusok táncán nevelkedtem
ezüst fényű igaz sorsokon.
Nem hagytam hátra senkit...
badarság...
minden szépséget mulandó emlékeimbe rejtettem
és most fehér galambok módjára az égnek
engedem mind
ragyogják be, utolsó napjaim...
hétfő, április 14, 2008
Művek: Kobratánc
A büszkeség rendezett
viadala, s célja
hogy ki bírja tovább
folytogató, akár egy szorítás
mit nemlétező homály vigyáz
méregfogak pengetánca
alkonyati vallomás
és feledés hajnali köde
együtt alkotja
lépéseit.
Félek tőle, mert magával ránt
s őrület lángjai csapnak fel
a kör körül.
Magamon hordom az élces tekintetet
mint valami stigmát
levetném a fekete ruhát
de vérembe ivódott, nem tehetek mást
lassú lépések
tétova, de kezdet
és folytatja magát.
Mi lesz a végén?
Pusztulás?
Kábultság tör rám
elgyengülés
akár egy haláltánc
beletörődök
és a méregfog belém mar
lassan szívodik fel
s hideg akár a jeges vihar.
Elfogadom a változást
s lassan hamvad el szememben a láng.
Karmok vágnak hátamba
a mélységes kín felébreszt
hörgés támad, ősi hang:
"Még nem!"
s látom magam előtt a oroszlánt
kivel küzdöttem megannyi éjjen át.
Vér folyik hátamról és vele
a méreg
tűnik el a messzeségbe.
S megáll az idő
nincsenek számok
csak egy.
Vége, túléltem
s könnyeim mint patak
szántják az éjfekete földet ...
viadala, s célja
hogy ki bírja tovább
folytogató, akár egy szorítás
mit nemlétező homály vigyáz
méregfogak pengetánca
alkonyati vallomás
és feledés hajnali köde
együtt alkotja
lépéseit.
Félek tőle, mert magával ránt
s őrület lángjai csapnak fel
a kör körül.
Magamon hordom az élces tekintetet
mint valami stigmát
levetném a fekete ruhát
de vérembe ivódott, nem tehetek mást
lassú lépések
tétova, de kezdet
és folytatja magát.
Mi lesz a végén?
Pusztulás?
Kábultság tör rám
elgyengülés
akár egy haláltánc
beletörődök
és a méregfog belém mar
lassan szívodik fel
s hideg akár a jeges vihar.
Elfogadom a változást
s lassan hamvad el szememben a láng.
Karmok vágnak hátamba
a mélységes kín felébreszt
hörgés támad, ősi hang:
"Még nem!"
s látom magam előtt a oroszlánt
kivel küzdöttem megannyi éjjen át.
Vér folyik hátamról és vele
a méreg
tűnik el a messzeségbe.
S megáll az idő
nincsenek számok
csak egy.
Vége, túléltem
s könnyeim mint patak
szántják az éjfekete földet ...
szombat, április 12, 2008
Művek: A táltos
"Megöregszem, hosszú ősz hajam lesz és tudom, akkor már bölcs leszek."
Léteznek még?
Hol vagytok?
Idézők, regélők, táltosok?
Meséitek élnek-e még?
Járjátok-e az ősi táncot
a tűz körül
vagy kihunyt szemetekben
végleg a parázs?
Hiányoztok...
Borongos éjszakákon
farkast látok álmaimban,
sólyom röptét figyelem
de nem értem.
A kulcs nállatok volt...
én csak látok... de nem értek...
Táltosok hol vagytok?
Magyar hitem merre vesztél el?
Hol hagytak el a történelemben?
Látom az oroszlánokat.
Látom és nem értem...
Nyissátok meg az ősi kapukat,
szóljatok hozzám az igazság nyelvén
az örök magyar nyelven,
mely nem tud hazudni.
Sohase tudott...
Figyelnék, de hitetlen vagyok
még mindig
gyenge gyertyaláng csupán
és erős a szél...
Hozzátok el a lángot...
táltosok ...
Velem vagytok és mégsem...
messzi a csillagok fénye...
Az ősi fényes ösvény
elérhetetlen távolságból
néz reám.
Hazám...
Mi ez a kor?
Ismeretlen, idegen...
Hideg.. akár a jégvilág
Ki ébreszti fel álmából, mielőtt végleg megfagy?
Küldjétek el a napot! Az ősi jelképet.
Az aranyló búzamezőket.
Táltosok ... álmodok...
de ti valóságot kérjetek
az egy és igaz
örök Isten előtt.
Léteznek még?
Hol vagytok?
Idézők, regélők, táltosok?
Meséitek élnek-e még?
Járjátok-e az ősi táncot
a tűz körül
vagy kihunyt szemetekben
végleg a parázs?
Hiányoztok...
Borongos éjszakákon
farkast látok álmaimban,
sólyom röptét figyelem
de nem értem.
A kulcs nállatok volt...
én csak látok... de nem értek...
Táltosok hol vagytok?
Magyar hitem merre vesztél el?
Hol hagytak el a történelemben?
Látom az oroszlánokat.
Látom és nem értem...
Nyissátok meg az ősi kapukat,
szóljatok hozzám az igazság nyelvén
az örök magyar nyelven,
mely nem tud hazudni.
Sohase tudott...
Figyelnék, de hitetlen vagyok
még mindig
gyenge gyertyaláng csupán
és erős a szél...
Hozzátok el a lángot...
táltosok ...
Velem vagytok és mégsem...
messzi a csillagok fénye...
Az ősi fényes ösvény
elérhetetlen távolságból
néz reám.
Hazám...
Mi ez a kor?
Ismeretlen, idegen...
Hideg.. akár a jégvilág
Ki ébreszti fel álmából, mielőtt végleg megfagy?
Küldjétek el a napot! Az ősi jelképet.
Az aranyló búzamezőket.
Táltosok ... álmodok...
de ti valóságot kérjetek
az egy és igaz
örök Isten előtt.
Művek: A végső áldozat
Csak lássam, csak még egyszer
a napfelkeltét
nem kérek mást
nem tehetem
nem volt soha semmim
és nem is lesz.
A fényt keresem csupán
azt az egyet
az aranyló fehéret
amit annyiszor véltem megtalálni
s rohantam utána
sugárkoronája ezer talányból
kételyből
kegyetlen szenvedésből
de lassan összeáll.
Én csak azt kérem, azt az egyet
a legszebbet és legkedvesebbet.
Tudom, nagy a kérés
merész az álom.
Minden áldozatom silány nihil
a csillagok fényéhez képest
de őszinte vagyok
csak azt az egyet
s enyhet ad nekem
a hit, az álom
ezer harc mit végigálltam
leborulok újra
a trón elé
s halkan, suttogva
mikor véget ér az idő
"csak azt az egyet..."
Hungarica - Ide születtem
a napfelkeltét
nem kérek mást
nem tehetem
nem volt soha semmim
és nem is lesz.
A fényt keresem csupán
azt az egyet
az aranyló fehéret
amit annyiszor véltem megtalálni
s rohantam utána
sugárkoronája ezer talányból
kételyből
kegyetlen szenvedésből
de lassan összeáll.
Én csak azt kérem, azt az egyet
a legszebbet és legkedvesebbet.
Tudom, nagy a kérés
merész az álom.
Minden áldozatom silány nihil
a csillagok fényéhez képest
de őszinte vagyok
csak azt az egyet
s enyhet ad nekem
a hit, az álom
ezer harc mit végigálltam
leborulok újra
a trón elé
s halkan, suttogva
mikor véget ér az idő
"csak azt az egyet..."
Hungarica - Ide születtem
hétfő, április 07, 2008
Ünnepek
Leírom ezeket is, mert kitudja... idővel még ezek is elfognak veszni :)
December 21. éjszakája, virrasztás napfelkeltéig: A remény ünnepe
Január 13. : A társak éjszakája
Augusztus 31. : Az igéretek ünnepe
December 21. éjszakája, virrasztás napfelkeltéig: A remény ünnepe
Január 13. : A társak éjszakája
Augusztus 31. : Az igéretek ünnepe
vasárnap, április 06, 2008
Gondolat: Kertész leszek
"Kertész leszek, fát nevelek,
kelő nappal én is kelek,
nem törődök semmi mással,
csak a beojtott virággal."
József Attila
Ötösre érettségiztem annak idején költeszetéből, azóta értem meg verseinek lényegét :)
Hiszek az élet igazi szépségében és legnagyobb értékeiben... Ezt tőlem senki soha nem fogja elvenni :D, hiszen mindazoké kik megakarják látni!
kelő nappal én is kelek,
nem törődök semmi mással,
csak a beojtott virággal."
József Attila
Ötösre érettségiztem annak idején költeszetéből, azóta értem meg verseinek lényegét :)
Hiszek az élet igazi szépségében és legnagyobb értékeiben... Ezt tőlem senki soha nem fogja elvenni :D, hiszen mindazoké kik megakarják látni!
péntek, április 04, 2008
Gondolat
"Ahogy végigmész az életen rájösz, annyi mindent nem tudunk még ..."
Bontják a huszárlaktanyát Pécsen ...
Bontják a huszárlaktanyát Pécsen ...
hétfő, március 24, 2008
szombat, március 22, 2008
Az internetről egy csodaszép gondolat!
Sajnos nem tudom pontosan ki a szerzője, de nagyon megtetszett ezért idézem a saját blogomban is.
Tudod, akkor az ember rájön,
nincs olyan, hogy büszkeség,
a büszkeség egy hazug világnak a hazug eszköze,
valójában bizonytalanság,
gyávaság, szeretetlenség, tanított modor,
miről azt gondolja a magát sem ismerő ember,
hogy az az ő erénye,
alázkodás is csak a hazug világban van,
valójában bizonytalanság,
szeretetlenség, gyávaság,
egy tanult modor,
nem sajátja az embernek,
de csak az tudhatja, aki igazán szeret,
hogy nincs büszkeség,
mert a büszkeség mindenétől megfosztaná,
mindentől ami szép,
ami szép, ami kedves neki,
ha kidobják az ajtón, bemegy az ablakon,
ha elküldik is visszajön, ha nem szólnak hozzá,
hát ő szól ahhoz a másikhoz,
és nem érzi, megalázkodik,
mert tudja, ott van az ő helye,
hiszen csak ott melegíti a Nap,
ott ragyognak a csillagok,
ott derül a télre tavasz.
Tudod, akkor az ember rájön,
nincs olyan, hogy büszkeség,
a büszkeség egy hazug világnak a hazug eszköze,
valójában bizonytalanság,
gyávaság, szeretetlenség, tanított modor,
miről azt gondolja a magát sem ismerő ember,
hogy az az ő erénye,
alázkodás is csak a hazug világban van,
valójában bizonytalanság,
szeretetlenség, gyávaság,
egy tanult modor,
nem sajátja az embernek,
de csak az tudhatja, aki igazán szeret,
hogy nincs büszkeség,
mert a büszkeség mindenétől megfosztaná,
mindentől ami szép,
ami szép, ami kedves neki,
ha kidobják az ajtón, bemegy az ablakon,
ha elküldik is visszajön, ha nem szólnak hozzá,
hát ő szól ahhoz a másikhoz,
és nem érzi, megalázkodik,
mert tudja, ott van az ő helye,
hiszen csak ott melegíti a Nap,
ott ragyognak a csillagok,
ott derül a télre tavasz.
Filozófia: A bölcs döntések
A bölcs döntések mindig nehezek, mert béklyókat törnek szét vagy szabnak meg, de hiszem, hogy amiben ott rejtőzik a fény születése, egy új világ, az mindig előre vezet és szebbé, teljesebbé teszi életünket.
Nem tudom mik a megoldások, ebben mostmár egészen bizonyos vagyok :) de hogy őszinte legyek... nem érdekel ... ott fent tudják és jókat nevetnek a balgaságomon, de én visszamosolygok rájuk. Lehet valahol ebben rejtőzik az egész kulcsa. A legvégén megfogom érteni én is a csattanót és nevetni fogok :D boldogan, egyszerüen és őszintén :DDD
Nem tudom mik a megoldások, ebben mostmár egészen bizonyos vagyok :) de hogy őszinte legyek... nem érdekel ... ott fent tudják és jókat nevetnek a balgaságomon, de én visszamosolygok rájuk. Lehet valahol ebben rejtőzik az egész kulcsa. A legvégén megfogom érteni én is a csattanót és nevetni fogok :D boldogan, egyszerüen és őszintén :DDD
csütörtök, március 20, 2008
Petőfi Sándor: Szabadság, szerelem
E kettő kell nekem.
Szerelmemért föláldozom
Az életet,
Szabadságért föláldozom
Szerelmemet.
(Március 15-én, egy pécsi ünnepségen hangzott el ez a vers és rájöttem... az élet néha ilyen egyszerűen megfogalmazható.)
Szerelmemért föláldozom
Az életet,
Szabadságért föláldozom
Szerelmemet.
(Március 15-én, egy pécsi ünnepségen hangzott el ez a vers és rájöttem... az élet néha ilyen egyszerűen megfogalmazható.)
vasárnap, március 16, 2008
Művek: Őszinte hitvallás
"Ne kérdezd merre,
ne kérdezd hová
Mindig csak előre
mindig csak tovább.."
Hajnal ébreszt, lángja hevít
szemem szikrázik a fénytől
fáradságom szertefoszlik
A vér hangja szólít,
menni kell előre
menni kell tovább.
Nincs nyugtom, de nem is akarom, hogy legyen.
Szenvedés minden tétlenségem.
Nem birok maradni, szólít a messzeség
hideg szellő borzol
és csalogat a fény.
Nem érdekel vihar, villám, jégeső
jöhet szegénység, bizonytalanság
elveszhet a talaj lábam alól
de ez csak látszat
mert tovább lépek, sohase volt biztos támasz.
Nem tudom feladni, ez leszek, ez voltam
nekem a vándorbot örök társam marad
csalogat az ismeretlen és ezerarcú világ
nekem menni kell... menni tovább.
Tudom jól, nem jöhet mindenki velem, hosszú az út
s hideg az éjjel,
társul szegődnek hozzám percekig, s boldogságuk mámorít
de közben ég lábam alatt a talaj
menni kell tovább, még hosszú a nap.
Nem birok megállni, nem tehetem. Ez ad egyetlen értelmet nekem.
Így lettem álmodó vezető, költő és orvos.
Így játszottam dallamot, és regéltem meséket tavaszi alkonyon.
Ki tudja merre?
Ki tudja hova?
de én megyek előre
s megyek tovább.
Néha hátranézek, nagyon fáj nekem
annyit mindent hagytam hátra, emlékek árja zeng
visszafordulok néha, teszek egy két lépést
de erőt vesz rajtam az ősi kétség
s fordulok vissza utamra
erőtlen kezemmel kapaszkodva
teszem újra az első lépést...
Nekem ez az arany út, ez az élet!
S áldozatom nem kétséges, soha többé.
Mert monotonnak tűnik járás, de mindenütt ismerős vár.
Kör alkotja az egészet, örök kör végtelen
s bárhová is visz végzetem, mindig visszatérek
mert aki megy és halad, az idő ura marad.
Körbeér és kezdi a táncot újra.
S intek, jöjj farkas kövess!
Szaladjunk együtt tovább..
Üzzük a szarvast az ősi nyom után
fák között, ágak vágnak, de tisztásra érünk
s virit a nap az aranyló agancson
s ott megállunk...
Megmozdul az erdő, s ezrek lépnek elő bátran,
mert minden szó, mi igaz és őszinte megtalálja társát..
Farkas! Az utolsó pár méter az enyém, de segíts nekem.
S lélekben ad erőt,
hogy elérjem a szarvast...
Végre...
ne kérdezd hová
Mindig csak előre
mindig csak tovább.."
Hajnal ébreszt, lángja hevít
szemem szikrázik a fénytől
fáradságom szertefoszlik
A vér hangja szólít,
menni kell előre
menni kell tovább.
Nincs nyugtom, de nem is akarom, hogy legyen.
Szenvedés minden tétlenségem.
Nem birok maradni, szólít a messzeség
hideg szellő borzol
és csalogat a fény.
Nem érdekel vihar, villám, jégeső
jöhet szegénység, bizonytalanság
elveszhet a talaj lábam alól
de ez csak látszat
mert tovább lépek, sohase volt biztos támasz.
Nem tudom feladni, ez leszek, ez voltam
nekem a vándorbot örök társam marad
csalogat az ismeretlen és ezerarcú világ
nekem menni kell... menni tovább.
Tudom jól, nem jöhet mindenki velem, hosszú az út
s hideg az éjjel,
társul szegődnek hozzám percekig, s boldogságuk mámorít
de közben ég lábam alatt a talaj
menni kell tovább, még hosszú a nap.
Nem birok megállni, nem tehetem. Ez ad egyetlen értelmet nekem.
Így lettem álmodó vezető, költő és orvos.
Így játszottam dallamot, és regéltem meséket tavaszi alkonyon.
Ki tudja merre?
Ki tudja hova?
de én megyek előre
s megyek tovább.
Néha hátranézek, nagyon fáj nekem
annyit mindent hagytam hátra, emlékek árja zeng
visszafordulok néha, teszek egy két lépést
de erőt vesz rajtam az ősi kétség
s fordulok vissza utamra
erőtlen kezemmel kapaszkodva
teszem újra az első lépést...
Nekem ez az arany út, ez az élet!
S áldozatom nem kétséges, soha többé.
Mert monotonnak tűnik járás, de mindenütt ismerős vár.
Kör alkotja az egészet, örök kör végtelen
s bárhová is visz végzetem, mindig visszatérek
mert aki megy és halad, az idő ura marad.
Körbeér és kezdi a táncot újra.
S intek, jöjj farkas kövess!
Szaladjunk együtt tovább..
Üzzük a szarvast az ősi nyom után
fák között, ágak vágnak, de tisztásra érünk
s virit a nap az aranyló agancson
s ott megállunk...
Megmozdul az erdő, s ezrek lépnek elő bátran,
mert minden szó, mi igaz és őszinte megtalálja társát..
Farkas! Az utolsó pár méter az enyém, de segíts nekem.
S lélekben ad erőt,
hogy elérjem a szarvast...
Végre...
szerda, március 12, 2008
Művek: A sárkányok hajnala
Fény és lángvihar
dobok szólnak harsonák zendülnek
ember a fergetegben, a földön
készül.
Elszántság, hősi büszkeség
tölti el lelkét
s csattan a rostély
élces a kard hangja.
Mi az élet? Mi a cél?
Az aranysárkány útja a válaszom!
Hinni és világítani.
Az élet csupán egy nap?
Lehet, "de az igazi érték nem a számokban keresendő."
Fényes páncél, erős tekintet
határozott arcvonás.
Tiszta lélek, aranyló rang!
A nap felé fordul
és alázattal térdre borul.
"múlt, jelen s jövő egyet ér"
mert mindazokért kik hősi halált haltak és
kiknek szemében a remény szikrája fénylett
mert mindazokért kik várják és keresik
s nem nyugszanak, már küzdenek fent
a fellegekben
mert mindazokért kik a jövő, az új nemzedék
s az értékek igazi örökösei!
A tiszteletadás után szárny suhan
ismerős, barát
hű társ az aranysárkány.
Szavak már nincsenek
mert egy a lovag s hátasa
sorsuk találkozik
s utolsóként bár
de az ég felé száll
az egy és nemes
aranysárkány.
Én mesélek tovább, nincs olyan hely hol ne lenne
egy apró láng
s megkérdezem halkan:
"Hiszel-e a sárkányokban?"
Mosolygok a gyermeki szemeken
s folytatom
mert küzdelem jő
a végső s nemes
hol az aranyalmák őrzik a képzelet
határát
csak az lebeg szemük előtt
s a vörös, hatalmas sárkányrengeteg
elmosódik
nincs erejük többé
az ősi tűz felett!
Hazám, népem, nemzetem
Az álom neked is szól
Ébredj velem!
Hány kardcsapás, sárkányordítás?
Számuk kavalkád
az akarat edzett
és éles a karom.
Győzhetnek valyon?
Az utolsó részt te írod barátom
te döntesz
Van hited felemelni a kopját és az ég felé nézni?
Átérzed még napunk hatalmát?
Él még benned az oroszlán?
Én csak egyet igérhetek
Ott leszek!
Harcolok veled, én és a sárkány
bárhová visz végzeted.
A mese itt megpihen
te írod tovább
s hideg őszi éjszakán
a tűz körül, nehéz világban
fénylő tetteid meséli az őrző
a vándor...
dobok szólnak harsonák zendülnek
ember a fergetegben, a földön
készül.
Elszántság, hősi büszkeség
tölti el lelkét
s csattan a rostély
élces a kard hangja.
Mi az élet? Mi a cél?
Az aranysárkány útja a válaszom!
Hinni és világítani.
Az élet csupán egy nap?
Lehet, "de az igazi érték nem a számokban keresendő."
Fényes páncél, erős tekintet
határozott arcvonás.
Tiszta lélek, aranyló rang!
A nap felé fordul
és alázattal térdre borul.
"múlt, jelen s jövő egyet ér"
mert mindazokért kik hősi halált haltak és
kiknek szemében a remény szikrája fénylett
mert mindazokért kik várják és keresik
s nem nyugszanak, már küzdenek fent
a fellegekben
mert mindazokért kik a jövő, az új nemzedék
s az értékek igazi örökösei!
A tiszteletadás után szárny suhan
ismerős, barát
hű társ az aranysárkány.
Szavak már nincsenek
mert egy a lovag s hátasa
sorsuk találkozik
s utolsóként bár
de az ég felé száll
az egy és nemes
aranysárkány.
Én mesélek tovább, nincs olyan hely hol ne lenne
egy apró láng
s megkérdezem halkan:
"Hiszel-e a sárkányokban?"
Mosolygok a gyermeki szemeken
s folytatom
mert küzdelem jő
a végső s nemes
hol az aranyalmák őrzik a képzelet
határát
csak az lebeg szemük előtt
s a vörös, hatalmas sárkányrengeteg
elmosódik
nincs erejük többé
az ősi tűz felett!
Hazám, népem, nemzetem
Az álom neked is szól
Ébredj velem!
Hány kardcsapás, sárkányordítás?
Számuk kavalkád
az akarat edzett
és éles a karom.
Győzhetnek valyon?
Az utolsó részt te írod barátom
te döntesz
Van hited felemelni a kopját és az ég felé nézni?
Átérzed még napunk hatalmát?
Él még benned az oroszlán?
Én csak egyet igérhetek
Ott leszek!
Harcolok veled, én és a sárkány
bárhová visz végzeted.
A mese itt megpihen
te írod tovább
s hideg őszi éjszakán
a tűz körül, nehéz világban
fénylő tetteid meséli az őrző
a vándor...
kedd, március 11, 2008
Művek: Az oroszlán jele
Mit értek alatta?
Mivé válik mindaz, ki megérti?
Létezik vagy álom csupán?
Mulandó ábránd?
A kérdések halmaza köszönti
idegen még
vendég a körben
de otthont talál!
Hány év telt el?
Hajam őszbe borult már teljesen?
Látod-e még két szemem világát?
Hiszel szavaimnak, annyi balsors után?
Megnyugodni vágyok, többé nem gondolkodom.
Követsz oda hol senkise járt?
Félelmeim átkát leveszed lelkemről?
S forrnak a kérdések a papírlapon
feléd fordulok, mondatok állnak össze,
Mesélj!
Hol vándoroltál eddig, merre vitt szíved?
Tövisek apró sebeit érzed-e még vagy
a múltba veszett az összes?
Hány végtelennek tűnő harcot vívtál, csak azért
hogy kiállj, valami mellett, mi kihalt rég?
Elfáradtál, vagy lelkedben lobog a tűz?
Nem látok már, vak lettem. Hangod festi előttem
a képet.
Szállnak-e még a madarak fent a kék ég alatt?
S velünk van a fény?
Úgy, mint nagyon rég!
Velem maradsz? Örökké?
Mivé válik mindaz, ki megérti?
Létezik vagy álom csupán?
Mulandó ábránd?
A kérdések halmaza köszönti
idegen még
vendég a körben
de otthont talál!
Hány év telt el?
Hajam őszbe borult már teljesen?
Látod-e még két szemem világát?
Hiszel szavaimnak, annyi balsors után?
Megnyugodni vágyok, többé nem gondolkodom.
Követsz oda hol senkise járt?
Félelmeim átkát leveszed lelkemről?
S forrnak a kérdések a papírlapon
feléd fordulok, mondatok állnak össze,
Mesélj!
Hol vándoroltál eddig, merre vitt szíved?
Tövisek apró sebeit érzed-e még vagy
a múltba veszett az összes?
Hány végtelennek tűnő harcot vívtál, csak azért
hogy kiállj, valami mellett, mi kihalt rég?
Elfáradtál, vagy lelkedben lobog a tűz?
Nem látok már, vak lettem. Hangod festi előttem
a képet.
Szállnak-e még a madarak fent a kék ég alatt?
S velünk van a fény?
Úgy, mint nagyon rég!
Velem maradsz? Örökké?
Művek: Az utolsó éjjel szimfóniája
Ánryékok táncát őrzi a tekintet
nyugalom fon ágakat az éjszaka köré
halk zenét dúdol, a tavaszi rét
s lehunyom szemem a természet felé.
Pihenni vágyok, a nem lét felé
Lehajtom fejem a közeli törzsre
s átérzem életének rezdüléseit
miközben a hold a horizont felett
utakat rajzol az ösvényeken
Csak egy gondolat, egy szó
dallam szelidül meg s hangom
kelti kezdetét
én idézem, én teremtem
lassan, botladozva
de átérzem csodáját és az ősi hatalom
lelkembe költözik
így dalol az oroszlán
megszelidül a világ
virágba borul hazám
a ritmus visszatér
s adja ütemét
hitnek, sorsnak
népnek, s országnak.
Lehajtom fejem és alszom tovább
s ébredek a nappal
ha az időm lejárt.
nyugalom fon ágakat az éjszaka köré
halk zenét dúdol, a tavaszi rét
s lehunyom szemem a természet felé.
Pihenni vágyok, a nem lét felé
Lehajtom fejem a közeli törzsre
s átérzem életének rezdüléseit
miközben a hold a horizont felett
utakat rajzol az ösvényeken
Csak egy gondolat, egy szó
dallam szelidül meg s hangom
kelti kezdetét
én idézem, én teremtem
lassan, botladozva
de átérzem csodáját és az ősi hatalom
lelkembe költözik
így dalol az oroszlán
megszelidül a világ
virágba borul hazám
a ritmus visszatér
s adja ütemét
hitnek, sorsnak
népnek, s országnak.
Lehajtom fejem és alszom tovább
s ébredek a nappal
ha az időm lejárt.
csütörtök, március 06, 2008
Életkép: Általánosságok :D
Előző két bejegyzésemet, annak köszönhetem, hogy már van netem itt az új lakásomban! :D
Az új műveim nem a könnyen emészthető kategóriába tartoznak :) én leginkább gondolatfolyamnak nevezem őket és megmagyarázni őket nem lenne könnyű feladat.
Itt lapul az iróasztalom fiókjában - jó pár régi írásom között - a "Mi atyánk" kháli fordítása és ha majd lesz fényképezőgépem, akkor mindenképpen felrakom ezt is, hiszen a kháli betük javarésze már csak ezen a papiroson található meg :)
Egyelőre csak ennyi :D
Az új műveim nem a könnyen emészthető kategóriába tartoznak :) én leginkább gondolatfolyamnak nevezem őket és megmagyarázni őket nem lenne könnyű feladat.
Itt lapul az iróasztalom fiókjában - jó pár régi írásom között - a "Mi atyánk" kháli fordítása és ha majd lesz fényképezőgépem, akkor mindenképpen felrakom ezt is, hiszen a kháli betük javarésze már csak ezen a papiroson található meg :)
Egyelőre csak ennyi :D
Művek: A jel
A nemlétező ürességből tör utat a jel
úgy értem
az összefüggést, önmagában
a szúrt seb már gyorsan gyógyul
talán még karcolás se volt
mint éjszaka homálya úgy fedi el arcom
egy percre
és magam se értem miért, de boldog vagyok
egy apró teherrel kevesebb.
Szabad vagyok s létemet keresem
a szolgaság nem adna enyhet
a turul velem él, talán néha
csak képzeletben
de hiszem, hogy van hazám és népem és értékem
mit az idő nem pusztíthat el
s ha most a zord kor mulandóságot is int
én megtettem mindent.
Kimondhatom, büszkén
megvívtam a lélek harcait
a kard kezemben éles és vág
de nincs már ember a sötétség igájában
kit fel ne szabadítottam volna, s bűnöm engesztelést nyer
általuk, míg önmagam
vándorlok még...
tovább...
de jövőbe merengő szemeim látják a napnyugtát
hideg szellő támad, borzongok
edzett akaratom is pihenni vágy
ha a fény igazán bennem él
a rétek várnak
és sejtéseim közben kopik az út
haladok
már lassan minden métert számolok
mint gyermek ki játékát várja
mosolygok a vad tövisek árjára
mert a "vaskerék" nem csak őröl hanem teremt
s lehull a száraz kóró tekintetem felett
s helyt ad az újnak, a szépnek
mit annyi álmatlan éjjel keresett
így nyílik az arany rózsa, az elmúlás helyett
ezt várom, s hív engem
s eltűnnek a zárak, az ajtók, akadályok
ledőlnek a falak
változik minden, kusza mozgások,
de én maradtam
őriztem a rendet
és az aranysárkány tánca
életművem egészének lényege
erőt ad
s pusztul a kétely, a romlás s megosztás
megtaláltam helyem
s végre győzelmet látok, igazságot
a korona visszanyeri ősi méltóságát
a táltos farkast idéz
a párduc meghajol a törvény előtt
és tudom a választ
itt rajzolódik előttem, hisz vak lettem a sötétre
de az arany belém költözött és új világot
ad a felszínek helyett.
Itt minden megtalálja egymást
ez fog elvezetni a célhoz
a leghatalmasabb égen és földön
Az egyetlen, akár a mesékben
mely megmentett engem annyiszor
most sem hagy cserben
és most arcom felé fordítom
most elég bátor leszek hozzá
hogy szembenézzek
s tekintetünk megteremti,
visszahozza, mi elveszettnek vélt
a valódi és őszinte reményt!
úgy értem
az összefüggést, önmagában
a szúrt seb már gyorsan gyógyul
talán még karcolás se volt
mint éjszaka homálya úgy fedi el arcom
egy percre
és magam se értem miért, de boldog vagyok
egy apró teherrel kevesebb.
Szabad vagyok s létemet keresem
a szolgaság nem adna enyhet
a turul velem él, talán néha
csak képzeletben
de hiszem, hogy van hazám és népem és értékem
mit az idő nem pusztíthat el
s ha most a zord kor mulandóságot is int
én megtettem mindent.
Kimondhatom, büszkén
megvívtam a lélek harcait
a kard kezemben éles és vág
de nincs már ember a sötétség igájában
kit fel ne szabadítottam volna, s bűnöm engesztelést nyer
általuk, míg önmagam
vándorlok még...
tovább...
de jövőbe merengő szemeim látják a napnyugtát
hideg szellő támad, borzongok
edzett akaratom is pihenni vágy
ha a fény igazán bennem él
a rétek várnak
és sejtéseim közben kopik az út
haladok
már lassan minden métert számolok
mint gyermek ki játékát várja
mosolygok a vad tövisek árjára
mert a "vaskerék" nem csak őröl hanem teremt
s lehull a száraz kóró tekintetem felett
s helyt ad az újnak, a szépnek
mit annyi álmatlan éjjel keresett
így nyílik az arany rózsa, az elmúlás helyett
ezt várom, s hív engem
s eltűnnek a zárak, az ajtók, akadályok
ledőlnek a falak
változik minden, kusza mozgások,
de én maradtam
őriztem a rendet
és az aranysárkány tánca
életművem egészének lényege
erőt ad
s pusztul a kétely, a romlás s megosztás
megtaláltam helyem
s végre győzelmet látok, igazságot
a korona visszanyeri ősi méltóságát
a táltos farkast idéz
a párduc meghajol a törvény előtt
és tudom a választ
itt rajzolódik előttem, hisz vak lettem a sötétre
de az arany belém költözött és új világot
ad a felszínek helyett.
Itt minden megtalálja egymást
ez fog elvezetni a célhoz
a leghatalmasabb égen és földön
Az egyetlen, akár a mesékben
mely megmentett engem annyiszor
most sem hagy cserben
és most arcom felé fordítom
most elég bátor leszek hozzá
hogy szembenézzek
s tekintetünk megteremti,
visszahozza, mi elveszettnek vélt
a valódi és őszinte reményt!
Művek: Látomás
Messzi hang, az észak jeges levegője
köszönt engem
elfeledett ösvény csendje hív
mint tehertől megfáradt
balsorsú
ember.
Napfényt idéző látomásként dereng fel
a jel
mi utat ad és célt!
Három oroszlán vágtat az éjben,
úgyhiszem prédát keresnek.
Két határozott, egy kétségbeesett
aggodalma szívemig elér
szemében csillan az ősi fény
mi vezeti lépteit.
Járása mégis büszke, és küzdi a hontalan
éjt.
Keres, körbenéz és siet tovább
örzői után.
Betegen, fáradtam erőm fogytán
szendergem a létezést
erős állkapocs mar belém
mikor morgás tör mögém.
Késő, talán
képek folynak össze és könny érinti
arcom
csak egy hang tart, kérő:
"Ne hagyj itt!"
ez a küzdelem és harc
utolsó, hogy mi fontos nekem el ne vesszen
de méreg öl és sorsot akar irni.
Itt kell változtatni
és látom a fonalak tengerét
a terem most üres és sivár
magam vagyok és kisért a múlt
gondolataim elvesznek a sorsok nyomán
és félve borulok le, az idő előtt.
Csend, körbenézek
ólomsúly a tétlenség
kettétör és elránt, de többé nem futok el
már nincs hová
és az élet fonalai csillognak előttem
miközben megtörik magányom
ismerős léptek és suhogó szárny
itt a hiéna, a párduc, a solyom
és én döntök
kigyó vagy oroszlán
és a nap teljességében hiányzik még egy
a sárkány!
Arany vagy fekete
már nincs sok döntés hátra
Ma rálépek az utolsó utamra.
Az aranysárkány tánca a végzetem.
Nem a nevem marad meg, mert örök fényű az, ami teremtett.
Írnék még tovább, de többé nem teszem
a fény betölti újra életem
akkor is mikor, lecsukom szemem
mert oroszlánok őrzik léptem
az aranyló nap felett!
köszönt engem
elfeledett ösvény csendje hív
mint tehertől megfáradt
balsorsú
ember.
Napfényt idéző látomásként dereng fel
a jel
mi utat ad és célt!
Három oroszlán vágtat az éjben,
úgyhiszem prédát keresnek.
Két határozott, egy kétségbeesett
aggodalma szívemig elér
szemében csillan az ősi fény
mi vezeti lépteit.
Járása mégis büszke, és küzdi a hontalan
éjt.
Keres, körbenéz és siet tovább
örzői után.
Betegen, fáradtam erőm fogytán
szendergem a létezést
erős állkapocs mar belém
mikor morgás tör mögém.
Késő, talán
képek folynak össze és könny érinti
arcom
csak egy hang tart, kérő:
"Ne hagyj itt!"
ez a küzdelem és harc
utolsó, hogy mi fontos nekem el ne vesszen
de méreg öl és sorsot akar irni.
Itt kell változtatni
és látom a fonalak tengerét
a terem most üres és sivár
magam vagyok és kisért a múlt
gondolataim elvesznek a sorsok nyomán
és félve borulok le, az idő előtt.
Csend, körbenézek
ólomsúly a tétlenség
kettétör és elránt, de többé nem futok el
már nincs hová
és az élet fonalai csillognak előttem
miközben megtörik magányom
ismerős léptek és suhogó szárny
itt a hiéna, a párduc, a solyom
és én döntök
kigyó vagy oroszlán
és a nap teljességében hiányzik még egy
a sárkány!
Arany vagy fekete
már nincs sok döntés hátra
Ma rálépek az utolsó utamra.
Az aranysárkány tánca a végzetem.
Nem a nevem marad meg, mert örök fényű az, ami teremtett.
Írnék még tovább, de többé nem teszem
a fény betölti újra életem
akkor is mikor, lecsukom szemem
mert oroszlánok őrzik léptem
az aranyló nap felett!
péntek, február 29, 2008
Életkép: Megint 4 évemet hagyom hátra
Az én életemben a nagy változások mindig 4 évenként történnek. Így vagyok ezzel most is. A központban elhelyezkedő albérletemet négy kerek esztendőn át laktam és egy egész korszakom kötődik a "torony"-hoz, vagy "józanodó"-hoz :D
Részletezni kár volna, mostmár előre kell tekinteni.
Az új lakás már részben a sajátom lesz, leszámítva a 15 éves adósságot :D, de egyet tudok... mindig nyitva lesz a vándoroknak, hogy az éjszaka hideg valóságát fedél felett töltsék! :D
Részletezni kár volna, mostmár előre kell tekinteni.
Az új lakás már részben a sajátom lesz, leszámítva a 15 éves adósságot :D, de egyet tudok... mindig nyitva lesz a vándoroknak, hogy az éjszaka hideg valóságát fedél felett töltsék! :D
vasárnap, február 24, 2008
Haza: Március 15. 150 éves évfordulója
Az aradi vértanúk
Palágyi Lajos versét idézem:
Az aradi vértanúk
Szabadságharcunk letûnt napvilága,
Te vakító nap a század delén,
Nem pazaroltad sugarad hiába,
Bár vak sötétbe halt az égi fény,
Eszméiden nem gyôzött az enyészet,
Örökbe hagytad halhatatlan részed’,
Fényeddel fényt hint késô századokra
A tizenhárom vértanú alakja.
S ôk élni fognak, élni mindörökkön,
Szent lesz, örökké szent a sírgödör,
A míg az eszmény ki nem hal e földön,
Míg magyar szellem még magasba tör,
Az igét, melyért éltet áldozának,
Szívébe írták az egész hazának,
Utódtól fogja hû utód tanulni:
Hogyan kell élni, s hogy lehet meghalni.
Palágyi Lajos
Palágyi Lajos versét idézem:
Az aradi vértanúk
Szabadságharcunk letûnt napvilága,
Te vakító nap a század delén,
Nem pazaroltad sugarad hiába,
Bár vak sötétbe halt az égi fény,
Eszméiden nem gyôzött az enyészet,
Örökbe hagytad halhatatlan részed’,
Fényeddel fényt hint késô századokra
A tizenhárom vértanú alakja.
S ôk élni fognak, élni mindörökkön,
Szent lesz, örökké szent a sírgödör,
A míg az eszmény ki nem hal e földön,
Míg magyar szellem még magasba tör,
Az igét, melyért éltet áldozának,
Szívébe írták az egész hazának,
Utódtól fogja hû utód tanulni:
Hogyan kell élni, s hogy lehet meghalni.
Palágyi Lajos
péntek, február 22, 2008
Művek: "Az igazi rózsák..."
Az igazi rózsák aranyló réteken nyílnak.
ott ahol nem arat a nincstelen halál
hol nem porlad el az ember a súly alatt
kerékbe törő időnek átka, nem sebzi lelkem tovább.
Az igazi rózsák aranyló réteken nyílnak.
nem a fagyos tél jegei alatt
s nem a szobrok hideg talpkövén
nem üres tekintetek homályában.
hanem a kikelet világán, hol otthon vagyok
és a szél körbeveszi megfáradt lelkem
szétnézek és a természet velem énekli dallamát
ott nyílnak az igazi rózsák!
és én megyek tovább, indulok érte, hogy mi elhullani vélt
új életet leljen és aranyló fénnyel töltse be az éjjelt
"ez az én hitvallásom ez az én hitem
ezért a keresztet vállaimra veszem"
nincs más sors mi enyhet adjon nekem
nincs más út mit járhatnék
csak ez
ezt láttam meg elsőként, ez adott erőt és a
végtelenséget megmagyarázta nekem
ez a fény csillogot ezernyi szemben és
őrizte léptem
igazságot mutatott és nem kért sohasem csak adott
otthont kényelmet, múltat s jelent, értéket, világot, decemberi
fagyos éjjen is barátot, ki várja a nappalt a reményt
adott célt és talentumot, mestert hozzá ki magányos órán
vezette kezem s bizalma elkiséri életem
mindent megkaptam, nem térek le
s aranyló fénnyel ragyogjon a sárkány
az útmenti rózsák szirmai felett!
ott ahol nem arat a nincstelen halál
hol nem porlad el az ember a súly alatt
kerékbe törő időnek átka, nem sebzi lelkem tovább.
Az igazi rózsák aranyló réteken nyílnak.
nem a fagyos tél jegei alatt
s nem a szobrok hideg talpkövén
nem üres tekintetek homályában.
hanem a kikelet világán, hol otthon vagyok
és a szél körbeveszi megfáradt lelkem
szétnézek és a természet velem énekli dallamát
ott nyílnak az igazi rózsák!
és én megyek tovább, indulok érte, hogy mi elhullani vélt
új életet leljen és aranyló fénnyel töltse be az éjjelt
"ez az én hitvallásom ez az én hitem
ezért a keresztet vállaimra veszem"
nincs más sors mi enyhet adjon nekem
nincs más út mit járhatnék
csak ez
ezt láttam meg elsőként, ez adott erőt és a
végtelenséget megmagyarázta nekem
ez a fény csillogot ezernyi szemben és
őrizte léptem
igazságot mutatott és nem kért sohasem csak adott
otthont kényelmet, múltat s jelent, értéket, világot, decemberi
fagyos éjjen is barátot, ki várja a nappalt a reményt
adott célt és talentumot, mestert hozzá ki magányos órán
vezette kezem s bizalma elkiséri életem
mindent megkaptam, nem térek le
s aranyló fénnyel ragyogjon a sárkány
az útmenti rózsák szirmai felett!
szombat, február 09, 2008
Művek: Az aranysárkány hitvallása
Inditó gondolat: "Soha többé nem fogsz szenvedni miattam."
Vihar tomboljon, villámok csapjanak le körülöttem. Szaggassa lelkem ezernyi kétely. Méregpoharat tartson felém a sors. Szurjon a végzet lándzsája és vaskarmai kínozzanak, de nem leszek gyenge. Szemem világa akkor is tiszta lesz és tekintetem elkísér.
Essen az eső a jéghideg decemberi éjszakán. Lábam bár kezdjen megfagyni a rideg út felett, én nem kérdezem többé tőled: "Mit vársz tőlem?", mert arcom szegezem az előttem elterülő tájra és érteni fogod a felkelő nap fényét. Virrasztásunk igazi lényegét.
Nem ébresztek benned többé kételyt, mert ami a halmazok legméllyén lakozik aranyló fénnyel mindig útat tör a sötétség felett és látni fogod, akkor is ha álmod alszod azon az éjjelen.
Nem hazudok neked. Soha többé nem mondom, hogy nem lehet.
Én ott leszek...
mikor értetlenül állsz sorsod előtt és csak nézed a felleget. Szaladni fogok a rét mezőin és megmutatom neked a virágok szépségét. Illatukat madárdal teszi édessé és a teremtés csodája káprázik majd szemeid előtt.
Én ott leszek...
mikor hallgatag falak vesznek körül és monoton gépként szenveded életed. Suttogni fogok neked, majd egyre nagyobb hanggal töröm meg a szürkeséget. Munkád aranyló fénnyel pompázni fog és hirdeti célod, büszkeséged.
Én ott leszek...
mikor betegség kínoz. Vacogsz a hidegtől, vagy pokoli láz éget. Küzdelemmé változtatom a szenvedésed és mint fegyverhordozód örzőm fényedet.
Én ott leszek...
mikor elfáradsz és lépteid ólomsullyal szakadnak rád. Támaszként állok melletted és megpihenhetsz, míg szikra lángja lobban újra szemedben.
Én ott leszek...
mikor örömteli arcal vonod fel a zászlót a Kárpátok bércein.
mikor őszinte tisztelet vesz körbe a hála szentélyében.
mikor az első nyílvesszőt repíti az ég felé gyermeked.
mikor kürt szavára összegyűlnek az emberek és megnyitják a kaput az ősi föld felett.
Én mindig ott leszek... és fogom a kezed és nem engedem el többé, sohasem...
Vihar tomboljon, villámok csapjanak le körülöttem. Szaggassa lelkem ezernyi kétely. Méregpoharat tartson felém a sors. Szurjon a végzet lándzsája és vaskarmai kínozzanak, de nem leszek gyenge. Szemem világa akkor is tiszta lesz és tekintetem elkísér.
Essen az eső a jéghideg decemberi éjszakán. Lábam bár kezdjen megfagyni a rideg út felett, én nem kérdezem többé tőled: "Mit vársz tőlem?", mert arcom szegezem az előttem elterülő tájra és érteni fogod a felkelő nap fényét. Virrasztásunk igazi lényegét.
Nem ébresztek benned többé kételyt, mert ami a halmazok legméllyén lakozik aranyló fénnyel mindig útat tör a sötétség felett és látni fogod, akkor is ha álmod alszod azon az éjjelen.
Nem hazudok neked. Soha többé nem mondom, hogy nem lehet.
Én ott leszek...
mikor értetlenül állsz sorsod előtt és csak nézed a felleget. Szaladni fogok a rét mezőin és megmutatom neked a virágok szépségét. Illatukat madárdal teszi édessé és a teremtés csodája káprázik majd szemeid előtt.
Én ott leszek...
mikor hallgatag falak vesznek körül és monoton gépként szenveded életed. Suttogni fogok neked, majd egyre nagyobb hanggal töröm meg a szürkeséget. Munkád aranyló fénnyel pompázni fog és hirdeti célod, büszkeséged.
Én ott leszek...
mikor betegség kínoz. Vacogsz a hidegtől, vagy pokoli láz éget. Küzdelemmé változtatom a szenvedésed és mint fegyverhordozód örzőm fényedet.
Én ott leszek...
mikor elfáradsz és lépteid ólomsullyal szakadnak rád. Támaszként állok melletted és megpihenhetsz, míg szikra lángja lobban újra szemedben.
Én ott leszek...
mikor örömteli arcal vonod fel a zászlót a Kárpátok bércein.
mikor őszinte tisztelet vesz körbe a hála szentélyében.
mikor az első nyílvesszőt repíti az ég felé gyermeked.
mikor kürt szavára összegyűlnek az emberek és megnyitják a kaput az ősi föld felett.
Én mindig ott leszek... és fogom a kezed és nem engedem el többé, sohasem...
Haza: A kerecsen sólyom
Szülőhazám egén örökké szárnyaljon a büszke turul madár.
Akkor is, amikor már hamvaim a szél karjaiban és a nap fényében nyugszanak.
péntek, február 08, 2008
Művek: Kháli nyelv (II. lecke)
A Hia és a nar használata
A Hia (kháli nyelvben szinte mindig nagybetű) az egyik legösszetettebb kifejezés. Jelent reményt, hitet, büszkeséget, a khál teljes valóját, életét, cselekedeteit. Az alaphangja a legpozitívabb, hiszen magát a létezést írja le.
Ennek teljes ellentéte a "nar", ami ürességet, céltalanságot jelöl.
A különbséget legélesebben az tükrözi, hogy a hia igent jelez, a nar pedig nemet.
Eltérő a használatuk is. A hia mindig magában áll, külön írandó. A nar viszont állapothatározókhoz kapcsolódik leginkább, mint előtag.
Példa: nartu karga = nincs csend
Önmagában a legnegatívabb alaphangot képviseli a nar.
A Hia (kháli nyelvben szinte mindig nagybetű) az egyik legösszetettebb kifejezés. Jelent reményt, hitet, büszkeséget, a khál teljes valóját, életét, cselekedeteit. Az alaphangja a legpozitívabb, hiszen magát a létezést írja le.
Ennek teljes ellentéte a "nar", ami ürességet, céltalanságot jelöl.
A különbséget legélesebben az tükrözi, hogy a hia igent jelez, a nar pedig nemet.
Eltérő a használatuk is. A hia mindig magában áll, külön írandó. A nar viszont állapothatározókhoz kapcsolódik leginkább, mint előtag.
Példa: nartu karga = nincs csend
Önmagában a legnegatívabb alaphangot képviseli a nar.
Művek: Kháli nyelv (I. lecke)
Nehéz lenne részletes, mindenre kiterjedő leírást adni a kháli nyelvről. Részben akadályoz benne, hogy leírva nagyon kevés szabály található és jórészt csak saját emlékeimre támaszkodok e sorok írása közben. Körülményessé teszi munkámat az a tény is, hogy szóalkotás és mondatszerkesztés terén nagyon eltérő filozófiát képvisel ez a komunikációs világ.
Elsőként az alapokat kívánom bemutatni. Az egyik legfontosabb alaptétel, hogy minden kifejezés érzelmi tartalommal rendelkezik. Próbáljuk úgy elképzelni, mintha egyetlen szót sem ismernénk és egyszerűbb hangalakokkal mutatnánk ki haragunkat, örömünket. Ez hordozza mindig az elsődleges jelentést. Értelemszerűen, ez csak élőszóban tud igazán megmutatkozni. Írásban a kifejezések általános hangulati értékeinek összegzése fejezi ki a közölni kívánt információt. Az előzöekből következik, hogy a kháli nyelv nem törekszik logikai egyértelműségre. Ez alapvető szempont, ami a megértéshez elengedhetetlen.
Vegyünk egy példát! A "karga" annyit jelent, mint csend. Lágyan ejtve "megnyugtató csendet", határozottan "feszült csendet", harciasan "véget jelentő csendet" fogalmaz meg. Szükséges az ősi, primitív beleélés az árnyalatok megkülönböztetéshez.
Nagyon fontos tulajdonság továbbá, hogy "ez a nyelv nem tud hazudni". A nem létező dolgok kijelentése egyben a parancsoló mód is, ehhez azonban ismernünk kell a leggyakoribb állapothatározószót: a "tu"-t.
Egy adott személyt, csoportot, tárgyat, fogalmat stb. a jelenben ideiglenesen meghatározó tulajdonsághoz kapcsolódik. Ha a közelünkben lévő általánosságban értjük, akkor mint előljárószó használjuk.
Példa: tu karga = csend van (-> csend legyen!)
Ha valamihez konkrétan kapcsoljuk. Például "én csendben vagyok", akkor a tulajdonság után írjuk és a személy, tárgy stb. elé.
Példa: karga tu hia = csendben vagyok, csend vesz körbe
A sokszínűséget jól szemlélteti, hogy az előző mondat jelentheti "én csendben maradok", "én csendre vagyok kárhoztatva" stb. ezt a hangsúly vagy szövegkörnyezet tükrözi.
Ismerjünk meg egy másik állapothatározót: a "ter"-t. Ez egy sokkal hosszabb időre vonatkozó tulajdonságot jelöl és leginkább személyekre használjuk.
Példa: karga ter hra = te csendes ember vagy
Az első "lecke" végén közlöm a "létigéket" (személyes névmásokhoz hasonlítanak leginkább a világi nyelvben).
hia = én (itt végképp nem érvényes, hogy csak ennyit jelent)
hra = te
hras = ő
hrator = mi
hrava = ti
hravas = ők
Elsőként az alapokat kívánom bemutatni. Az egyik legfontosabb alaptétel, hogy minden kifejezés érzelmi tartalommal rendelkezik. Próbáljuk úgy elképzelni, mintha egyetlen szót sem ismernénk és egyszerűbb hangalakokkal mutatnánk ki haragunkat, örömünket. Ez hordozza mindig az elsődleges jelentést. Értelemszerűen, ez csak élőszóban tud igazán megmutatkozni. Írásban a kifejezések általános hangulati értékeinek összegzése fejezi ki a közölni kívánt információt. Az előzöekből következik, hogy a kháli nyelv nem törekszik logikai egyértelműségre. Ez alapvető szempont, ami a megértéshez elengedhetetlen.
Vegyünk egy példát! A "karga" annyit jelent, mint csend. Lágyan ejtve "megnyugtató csendet", határozottan "feszült csendet", harciasan "véget jelentő csendet" fogalmaz meg. Szükséges az ősi, primitív beleélés az árnyalatok megkülönböztetéshez.
Nagyon fontos tulajdonság továbbá, hogy "ez a nyelv nem tud hazudni". A nem létező dolgok kijelentése egyben a parancsoló mód is, ehhez azonban ismernünk kell a leggyakoribb állapothatározószót: a "tu"-t.
Egy adott személyt, csoportot, tárgyat, fogalmat stb. a jelenben ideiglenesen meghatározó tulajdonsághoz kapcsolódik. Ha a közelünkben lévő általánosságban értjük, akkor mint előljárószó használjuk.
Példa: tu karga = csend van (-> csend legyen!)
Ha valamihez konkrétan kapcsoljuk. Például "én csendben vagyok", akkor a tulajdonság után írjuk és a személy, tárgy stb. elé.
Példa: karga tu hia = csendben vagyok, csend vesz körbe
A sokszínűséget jól szemlélteti, hogy az előző mondat jelentheti "én csendben maradok", "én csendre vagyok kárhoztatva" stb. ezt a hangsúly vagy szövegkörnyezet tükrözi.
Ismerjünk meg egy másik állapothatározót: a "ter"-t. Ez egy sokkal hosszabb időre vonatkozó tulajdonságot jelöl és leginkább személyekre használjuk.
Példa: karga ter hra = te csendes ember vagy
Az első "lecke" végén közlöm a "létigéket" (személyes névmásokhoz hasonlítanak leginkább a világi nyelvben).
hia = én (itt végképp nem érvényes, hogy csak ennyit jelent)
hra = te
hras = ő
hrator = mi
hrava = ti
hravas = ők
vasárnap, február 03, 2008
Életkép: Írásom + Kazahsztán himnusza
Találtam egy régi, müködő töltőtollat a pakolgatás közben.
Az elírás nem szándékos :D lásd --> "Szépen ír ez toll"!, bár ad némi középkori stílust az egésznek :D
Tudom, tudom ... ha a hülyeség fájna :D
Más:
Szerintem távoli rokonaink :D:
Kazahsztán himnusza
Az elírás nem szándékos :D lásd --> "Szépen ír ez toll"!, bár ad némi középkori stílust az egésznek :D
Tudom, tudom ... ha a hülyeség fájna :D
Más:
Szerintem távoli rokonaink :D:
Kazahsztán himnusza
Filozófia: Tanúságok
Indító gondolat: "A világ kétszínűségétől senkit se lehet megmenteni, mert csak így értjük meg, mi az, ami igazán fontos."
1.) A sors elől nem lehet elmenekülni. Mindig megtalál. Ott is, ahol szinte lehetetlennek tartjuk. Kirángat rejtettnek vélt vackunkból és kíméletlenül visszavisz saját utunkra.
2.) Nem lehet feladatunkat másra átrakni, akármilyen leleményesen is tesszük ezt. Soha nem lesz belőle semmi és a legvégén még nagyobb teherrel száll vissza ránk.
3.) Az idő sohasem dönt. Mindig saját magunk hozzuk meg a döntést és ha ezt nem tesszük meg 15 év elteltével is befejezetlen marad, amit elkezdtünk.
4.) Őszintének kell lenni akkor is, amikor ez egyáltalán nem kényelmes vagy egyszerű. Nincs fél becsület, mint ahogy fél élet se létezik.
5.) Az alkoholol öl, butít, és nyomorba dönt ... akkor is ha ingyéé van :D
6.) Amibe kapaszkodunk és azt hisszük megvéd mindentől, az első szélviharban darabokra törik. Az igazi támaszt mindig az adja, ami mögöttünk van és amiért bátran kiállunk.
7.) Mindig felkel a nap! Ez mindenre választ ad... Tessék csak kimenni a hideg hajnalba megnézni az aranyló korong dicsőséges felemelkedését és akkor ráébredhetünk, mi az igazi megváltás! :D
1.) A sors elől nem lehet elmenekülni. Mindig megtalál. Ott is, ahol szinte lehetetlennek tartjuk. Kirángat rejtettnek vélt vackunkból és kíméletlenül visszavisz saját utunkra.
2.) Nem lehet feladatunkat másra átrakni, akármilyen leleményesen is tesszük ezt. Soha nem lesz belőle semmi és a legvégén még nagyobb teherrel száll vissza ránk.
3.) Az idő sohasem dönt. Mindig saját magunk hozzuk meg a döntést és ha ezt nem tesszük meg 15 év elteltével is befejezetlen marad, amit elkezdtünk.
4.) Őszintének kell lenni akkor is, amikor ez egyáltalán nem kényelmes vagy egyszerű. Nincs fél becsület, mint ahogy fél élet se létezik.
5.) Az alkoholol öl, butít, és nyomorba dönt ... akkor is ha ingyéé van :D
6.) Amibe kapaszkodunk és azt hisszük megvéd mindentől, az első szélviharban darabokra törik. Az igazi támaszt mindig az adja, ami mögöttünk van és amiért bátran kiállunk.
7.) Mindig felkel a nap! Ez mindenre választ ad... Tessék csak kimenni a hideg hajnalba megnézni az aranyló korong dicsőséges felemelkedését és akkor ráébredhetünk, mi az igazi megváltás! :D
szombat, február 02, 2008
Életkép: Sagran lakása (?)
A címben szereplő kérdőjel erős hangsúllyal olvasandó, mert én már nem merek semmit se kijelenteni ebben a témában, de ha minden igaz, akkor egy szép napon az enyém lesz az alábbiakban bemutatott lakás. Legalábbis már megcsinálták a burkolatokat + ajtókat úgy, ahogyan kértem.
Kezdésnek íme a ház kapuja, csodaszép fehér, neokonszolidált stílus... olyan kapu:
A következő állomás alig pár méterre található. A határvonal bent és kint, otthon és egyebek között, avagy a 01 es számú lakás ajtaja:
Ajtó belülről. Itt látható a kaputelefon is, ami alternatív megoldás lehet a "bekopognak az ablakomon helyett ...":
A beltér (jobbra a laminált parketta, balra-lent a konyhai járólap, balra pedig a fürdő):
Fürdőszobai csendélet:
A kilátás egy templomra néz, ettől balra nem látható, de a kapitalizmus szentélye van, penny market ...:
Konyhai rész:
Levelesláda (01 :D):
Villanyóra ... :D :D :
Kezdésnek íme a ház kapuja, csodaszép fehér, neokonszolidált stílus... olyan kapu:
A következő állomás alig pár méterre található. A határvonal bent és kint, otthon és egyebek között, avagy a 01 es számú lakás ajtaja:
Ajtó belülről. Itt látható a kaputelefon is, ami alternatív megoldás lehet a "bekopognak az ablakomon helyett ...":
A beltér (jobbra a laminált parketta, balra-lent a konyhai járólap, balra pedig a fürdő):
Fürdőszobai csendélet:
A kilátás egy templomra néz, ettől balra nem látható, de a kapitalizmus szentélye van, penny market ...:
Konyhai rész:
Levelesláda (01 :D):
Villanyóra ... :D :D :
Életkép: Emlékirat NS-ről, TTS-ről
Nem találom a sorrendet, vagy a megfelelő szavakat, annyi minden jut eszembe hirtelen e két szó hallatán. A mai nap gyakorló klánwarjai végleg bebizonyították előttem, hogy eljárt az idő felettem. Belefáradtam... Ez a legjobb szó rá, hiszen hazugság lenne aztmondani, hogy végleg meguntam.
Rengeteg élménnyel gazdagodtam, ennek az "névtelen" játéknak hála. Magam előtt látom a kezdeteket, amikor kollégistaként a számtech órán próbáltam bekerülni egy klánba, azzal a tudattal, hogy iszonyatos nagy hátrányban voltam, hiszen én csak hétvégén tudtam játszani. Mégis... volt egy klán aki elfogadta a jelentkezésem. TTS... és elkezdődött...
Több órás publicolások hétvégén fergeteges hangulatban :D. A játék minden apró titkát próbáltuk megfejteni, néhol igen humoros végeredményeket produkálva (a jól ismert ki tud gyorsabban építeni meg a jetpack energy :D, amik fpstől függtek). Megismertük Kayost, a külföldre szakadt magyart, aki sokáig a mentorunk volt. Ő hozta nekünk a jól bevált taktikákat. Mennyit rivalizáltam Nephoteppel és sok magyarral, bizonygatva nekik, hogy én nem játékosokat lopok, hanem hiszek abban, hogy összefogással sokat elérhetünk ebben a játékban...
Itt megállok, mert az indulás óta eltelt ugyan 4,5 év, de az utobbi időben valósult meg az álmom, ami miatt anno annyi haragost szereztem. Egy szó elmond mindent: hungarians... Amikor először említettek így minket a külföldi oldalak, már éreztem, hogy a sok naivitásnak gondolt botorság kezd megvalósulni. Nem telt el sok idő és olvashattam ezt a számomra gyönyörű leírást az angol ENSL (versenyliga) honlapon (nem pontos idézet): "egy olyan csapat, akiknek egyéni teljesitményük nem a legjobb, de csapatmunkájuk csodákra képes", olyan büszkeség öntött el akkor, amit azóta is nagyon ritkán érzek.
Megmutattuk a világnak, hogy ez a tragédiáktól szenvedett ország pár játékosa össze tud fogni és csodákat alkot. Igen azok voltak ... csodák ... Képesek voltunk 2 nap alatt felkészülni liga meccsekre, hajnalig tartó gyakokkal, napi 5-6 pcwvel, mert máskor nem volt rá idő. Szenvedtünk minden apró mozdulattal, hogy egy adott szituban (és csak akkor) de maximumot tudjunk nyujtani. Nem tudom összeszámolni a hajnali bunny (gyors mozgás) gyakorlásokat, amikor már a képernyő mindenkinél egy összemosódott katyvasz volt. Netproblémák, gépkifagyások hadát álltuk ki. Szerverünk se volt gyakran, úgy lopództunk fel idegen helyekre, csak hogy még a tét meccs előtt átvegyük a taktikát.
Nem tudok mindent leírni... képtelenség. Szórakozásaink közül: Onos fogocskák, akna rakosgatás, bemelegítő torna war előtt, március 15-én könnygáz elől futni :DDD stb. stb. stb. :D
Vannak fájó emlékek is, CB selejtező utolsó meccse... csodaszép kezdés, ahogy a könyvben van, de elfelejtem az aknát. Az alienek rusholnak és szertefoszlik egy álom, belefektetett órák tömkelege... A végeredmény csak döntetlen :( Talán még most is zavar kicsit, de úgyhiszem elfogadtam.
A klán változott itt ott, de az én stílusom maradt és úgy gondolom, mostmár kiöregedett. Nem akarom keresni a hibákat, küzdeni a látszólag lehetetlennel, miközben lerkem szárnyai már igencsak megkopottak és a kommanderszékben is lassan találom meg a gombokat :D Elfáradtam... Az új generációjé a terep és én leteszem végleg az LMG-t. Hajnali 2:29 van... a kláncsaták még a fülemben vannak, de már aludni szeretnék. Kiharcoltam magam :) Jó éjszakát bajtársak!
Rengeteg élménnyel gazdagodtam, ennek az "névtelen" játéknak hála. Magam előtt látom a kezdeteket, amikor kollégistaként a számtech órán próbáltam bekerülni egy klánba, azzal a tudattal, hogy iszonyatos nagy hátrányban voltam, hiszen én csak hétvégén tudtam játszani. Mégis... volt egy klán aki elfogadta a jelentkezésem. TTS... és elkezdődött...
Több órás publicolások hétvégén fergeteges hangulatban :D. A játék minden apró titkát próbáltuk megfejteni, néhol igen humoros végeredményeket produkálva (a jól ismert ki tud gyorsabban építeni meg a jetpack energy :D, amik fpstől függtek). Megismertük Kayost, a külföldre szakadt magyart, aki sokáig a mentorunk volt. Ő hozta nekünk a jól bevált taktikákat. Mennyit rivalizáltam Nephoteppel és sok magyarral, bizonygatva nekik, hogy én nem játékosokat lopok, hanem hiszek abban, hogy összefogással sokat elérhetünk ebben a játékban...
Itt megállok, mert az indulás óta eltelt ugyan 4,5 év, de az utobbi időben valósult meg az álmom, ami miatt anno annyi haragost szereztem. Egy szó elmond mindent: hungarians... Amikor először említettek így minket a külföldi oldalak, már éreztem, hogy a sok naivitásnak gondolt botorság kezd megvalósulni. Nem telt el sok idő és olvashattam ezt a számomra gyönyörű leírást az angol ENSL (versenyliga) honlapon (nem pontos idézet): "egy olyan csapat, akiknek egyéni teljesitményük nem a legjobb, de csapatmunkájuk csodákra képes", olyan büszkeség öntött el akkor, amit azóta is nagyon ritkán érzek.
Megmutattuk a világnak, hogy ez a tragédiáktól szenvedett ország pár játékosa össze tud fogni és csodákat alkot. Igen azok voltak ... csodák ... Képesek voltunk 2 nap alatt felkészülni liga meccsekre, hajnalig tartó gyakokkal, napi 5-6 pcwvel, mert máskor nem volt rá idő. Szenvedtünk minden apró mozdulattal, hogy egy adott szituban (és csak akkor) de maximumot tudjunk nyujtani. Nem tudom összeszámolni a hajnali bunny (gyors mozgás) gyakorlásokat, amikor már a képernyő mindenkinél egy összemosódott katyvasz volt. Netproblémák, gépkifagyások hadát álltuk ki. Szerverünk se volt gyakran, úgy lopództunk fel idegen helyekre, csak hogy még a tét meccs előtt átvegyük a taktikát.
Nem tudok mindent leírni... képtelenség. Szórakozásaink közül: Onos fogocskák, akna rakosgatás, bemelegítő torna war előtt, március 15-én könnygáz elől futni :DDD stb. stb. stb. :D
Vannak fájó emlékek is, CB selejtező utolsó meccse... csodaszép kezdés, ahogy a könyvben van, de elfelejtem az aknát. Az alienek rusholnak és szertefoszlik egy álom, belefektetett órák tömkelege... A végeredmény csak döntetlen :( Talán még most is zavar kicsit, de úgyhiszem elfogadtam.
A klán változott itt ott, de az én stílusom maradt és úgy gondolom, mostmár kiöregedett. Nem akarom keresni a hibákat, küzdeni a látszólag lehetetlennel, miközben lerkem szárnyai már igencsak megkopottak és a kommanderszékben is lassan találom meg a gombokat :D Elfáradtam... Az új generációjé a terep és én leteszem végleg az LMG-t. Hajnali 2:29 van... a kláncsaták még a fülemben vannak, de már aludni szeretnék. Kiharcoltam magam :) Jó éjszakát bajtársak!
csütörtök, január 31, 2008
Közérdekű: Becsüld meg a vizet!
Pár sort egy olyan természetes dolognak szentelek, mint az iható édesvíz. Olyan kincse életünknek, amit hajlamosak vagyunk magától értetődönek venni, pedig a világon rengeteg olyan hely van, ahol hiánya mérhetetlen szenvedéseket okoz. A sors kegyes hozzánk és hazánk bővelkedik e természeti kincsben, ám ez nem ok arra, hogy ne tiszteljük minden cseppjét. Egy szomjazó számára, miközben felhúzza a szikár kútból az életet jelentő nedvességet, ez a legnagyobb érték és könnyen kerülhetünk mi is ilyen helyzetbe.
A víz egészségünk alapvető része. A felnőtt ember testének körülbelül 60%-át víz alkotja. Élettani szerepéről könyveket lehet írni... Nem ragozom, a lényeg: rendszeresen kell vizet inni! Két óránként 1-2 pohár elengedhetetlen alap, hogy elősegítsük szervezetünk optimális müködését. Szeressétek a vizet, mert az egyik legjobb barátotok ;)
Ennek örömére, egy jókora pohárral kivánok egészséget olvasóimnak! :D
A képet meg köszönöm Soldnak! :D
Életkép: Anatómia + motiváció
A címben szereplő két fogalom sok tekintetben összeegyeztethetetlen, mégis megpróbálom a lehetetlent: kapcsolatot teremtek e két szó között. Elvégre orvosnak készülök. Illene ennyi idő után letenni a szigorlatot, ebből a prominens tantárgyból.
A probléma ismert, ülni kell és olvasni és ami a legszörnyűbb ... megjegyezni valami olyan formában, hogy a jövőre nézve is hasznos legyen.
Nemrégiben olvastam egy mondást "A túl sok okoskodás az eredmények gyilkosa.", ez valóban így van, de a kellő tervezés elengedhetetlen egy ilyen nagyszabású munka előtt.
Eposzi küzdelem ez, némi paródiával fűszerezve, de végsősoron gyözedelmeskedni fogok a mérhetetlen falak előtt. Miért is gondolom így? Mert minden motiváció alapja, hogy amihez hozzálátsz, azt meg tudod csinálni. Ez a fundamentum, amire építkezni lehet és már adja is az első alapot.
Az anatómia tudománya egyike a legérdekesebbeknek, hiszen magáról az emberről szól. Bármennyire hosszú is a teljes leírása, valahol véges. Aminek van eleje és utolsó lapja, azon végig lehet menni. Nem kell sietni! Minek... időm mint a tenger. Szépen lassan bontakoznak ki az ismerős képletek, amik kirajzolják előttem a csodálatos szerkezet vázát. Kezemmel kitapintom az artériák lüktetését, az élet örök mozgását. Az idegek kanyargós lefutását követem, amik vezérlik az összetett gépezetet. Belelátok a szervek mélyébe, ahol még megannyi rejtély vár magyarázatra. Sétálok az ábrák és magyarázatok ösvényein.
Végezetül becsukom a könyvet, a preparátumok nyughelyükre kerülnek. Kilépek a tudomány elemző fehér falai közül, hogy a legnagyobb értéket teljes egészében lássam kibontakozni: az embert, akinek a boldogsága minden akadályt leküzd :)
A probléma ismert, ülni kell és olvasni és ami a legszörnyűbb ... megjegyezni valami olyan formában, hogy a jövőre nézve is hasznos legyen.
Nemrégiben olvastam egy mondást "A túl sok okoskodás az eredmények gyilkosa.", ez valóban így van, de a kellő tervezés elengedhetetlen egy ilyen nagyszabású munka előtt.
Eposzi küzdelem ez, némi paródiával fűszerezve, de végsősoron gyözedelmeskedni fogok a mérhetetlen falak előtt. Miért is gondolom így? Mert minden motiváció alapja, hogy amihez hozzálátsz, azt meg tudod csinálni. Ez a fundamentum, amire építkezni lehet és már adja is az első alapot.
Az anatómia tudománya egyike a legérdekesebbeknek, hiszen magáról az emberről szól. Bármennyire hosszú is a teljes leírása, valahol véges. Aminek van eleje és utolsó lapja, azon végig lehet menni. Nem kell sietni! Minek... időm mint a tenger. Szépen lassan bontakoznak ki az ismerős képletek, amik kirajzolják előttem a csodálatos szerkezet vázát. Kezemmel kitapintom az artériák lüktetését, az élet örök mozgását. Az idegek kanyargós lefutását követem, amik vezérlik az összetett gépezetet. Belelátok a szervek mélyébe, ahol még megannyi rejtély vár magyarázatra. Sétálok az ábrák és magyarázatok ösvényein.
Végezetül becsukom a könyvet, a preparátumok nyughelyükre kerülnek. Kilépek a tudomány elemző fehér falai közül, hogy a legnagyobb értéket teljes egészében lássam kibontakozni: az embert, akinek a boldogsága minden akadályt leküzd :)
szerda, január 30, 2008
Írások: Óda az éjfélhez
Közeledsz, mint lámpások fényétől rettegő tolvaj, hogy egy napot ismét elvegyél tőlem. Az éjszakának leplét teríted magadra, rám se nézel, csak egy pillanat, és gyors iramban szaladsz tovább... Nincs mit tékozolnom számodra. Álom suhan el szemeim előtt, melyben te visszatérsz hozzám. Lerakod végtelen, üres zsebeid zsákmányát elém: a sok múló nappalt és éjjelt. Én csokorba szedem őket és feléd nyújtom. Így áll meg az idő egy pillanatra...
Realizmus: Jelképek
A legtöbb irodalmi alkotásomra jellemző a jelképek, szimbólumok használata, ami néha nagyon megnehezíti az értelmezést. A következőkben igyekszem a lehető legegyszerűbben bemutatni, miket takarhat egy olyan kép, mint a feketepárduc vagy az aranysárkány.
Az első és legfontosabb szempont az úgynevezett "mit vált ki benned" hatás. Általában a fogalmak mindenkiben hasonló érzeteket keltenek. Vegyük példának az aranysárkányt, ahol a fantázia gondolata szinte mindenkiben felmerül. Hasonlóan a szépséghez, amit az "arany" szó rész képvisel. Így kezdődik minden szimbolizálás, amit használok. Ez adja a hátteret ahhoz a bonyolult, nehezen megfogalmazható érzés halmazhoz, amit meg akarok jeleníteni.
A következő lépés az egyszerű szavak társítása a képhez. Ez az aranysárkány esetében: remény, boldogság, megváltás. Nagyon gyakran megtalálhatóak az alábbi fogalmak a jelkép szöveg környezetében, amik segítik megteremteni jobb megértést.
Általában zárásként kapcsolódik az adott képhez személyes vonal is, de ezt dekódolni már csak az igazán tapasztaltaknak sikerülhet :D Sok írásomat kell elolvasni ahhoz, hogy megelevenedjenek a háttérben húzódó cselekmény sorok, de a valódi lényeg soha nem ezen van kedves olvasó, hanem azon, hogy számodra mit ad egy olyan fogalom, mint az "aranysárkány". ;)
Példa:
feketepárduc (ragadozó, veszélyes, éjszaka, halkan osonó)
Szavak: idő, sors
Az első és legfontosabb szempont az úgynevezett "mit vált ki benned" hatás. Általában a fogalmak mindenkiben hasonló érzeteket keltenek. Vegyük példának az aranysárkányt, ahol a fantázia gondolata szinte mindenkiben felmerül. Hasonlóan a szépséghez, amit az "arany" szó rész képvisel. Így kezdődik minden szimbolizálás, amit használok. Ez adja a hátteret ahhoz a bonyolult, nehezen megfogalmazható érzés halmazhoz, amit meg akarok jeleníteni.
A következő lépés az egyszerű szavak társítása a képhez. Ez az aranysárkány esetében: remény, boldogság, megváltás. Nagyon gyakran megtalálhatóak az alábbi fogalmak a jelkép szöveg környezetében, amik segítik megteremteni jobb megértést.
Általában zárásként kapcsolódik az adott képhez személyes vonal is, de ezt dekódolni már csak az igazán tapasztaltaknak sikerülhet :D Sok írásomat kell elolvasni ahhoz, hogy megelevenedjenek a háttérben húzódó cselekmény sorok, de a valódi lényeg soha nem ezen van kedves olvasó, hanem azon, hogy számodra mit ad egy olyan fogalom, mint az "aranysárkány". ;)
Példa:
feketepárduc (ragadozó, veszélyes, éjszaka, halkan osonó)
Szavak: idő, sors
Írások: A mondatok hatalma
Olvasol. Tudom, mert gondolataidat szépen lassan megköti a betűk rendezett halmaza, ahogy haladsz előre az ismeretlen szavak fonalán. Itt halk lélegzetet veszel és már folytatod is ... Hirtelen megállsz! Hol van ennek értelme? Keresni kezded, kiváncsiság furdal. Mi lehet a végén? Semmi válasz nem érkezik, de te olvasod tovább.
Nincs tanúság! Önmagadat látod a sorokban. Az írás igazi hatalma ennyi csupán...
Te olvasol ... és én írok... ez az, ami gyönyörűvé teszi.
Nincs tanúság! Önmagadat látod a sorokban. Az írás igazi hatalma ennyi csupán...
Te olvasol ... és én írok... ez az, ami gyönyörűvé teszi.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)