Inditó gondolat: "Soha többé nem fogsz szenvedni miattam."
Vihar tomboljon, villámok csapjanak le körülöttem. Szaggassa lelkem ezernyi kétely. Méregpoharat tartson felém a sors. Szurjon a végzet lándzsája és vaskarmai kínozzanak, de nem leszek gyenge. Szemem világa akkor is tiszta lesz és tekintetem elkísér.
Essen az eső a jéghideg decemberi éjszakán. Lábam bár kezdjen megfagyni a rideg út felett, én nem kérdezem többé tőled: "Mit vársz tőlem?", mert arcom szegezem az előttem elterülő tájra és érteni fogod a felkelő nap fényét. Virrasztásunk igazi lényegét.
Nem ébresztek benned többé kételyt, mert ami a halmazok legméllyén lakozik aranyló fénnyel mindig útat tör a sötétség felett és látni fogod, akkor is ha álmod alszod azon az éjjelen.
Nem hazudok neked. Soha többé nem mondom, hogy nem lehet.
Én ott leszek...
mikor értetlenül állsz sorsod előtt és csak nézed a felleget. Szaladni fogok a rét mezőin és megmutatom neked a virágok szépségét. Illatukat madárdal teszi édessé és a teremtés csodája káprázik majd szemeid előtt.
Én ott leszek...
mikor hallgatag falak vesznek körül és monoton gépként szenveded életed. Suttogni fogok neked, majd egyre nagyobb hanggal töröm meg a szürkeséget. Munkád aranyló fénnyel pompázni fog és hirdeti célod, büszkeséged.
Én ott leszek...
mikor betegség kínoz. Vacogsz a hidegtől, vagy pokoli láz éget. Küzdelemmé változtatom a szenvedésed és mint fegyverhordozód örzőm fényedet.
Én ott leszek...
mikor elfáradsz és lépteid ólomsullyal szakadnak rád. Támaszként állok melletted és megpihenhetsz, míg szikra lángja lobban újra szemedben.
Én ott leszek...
mikor örömteli arcal vonod fel a zászlót a Kárpátok bércein.
mikor őszinte tisztelet vesz körbe a hála szentélyében.
mikor az első nyílvesszőt repíti az ég felé gyermeked.
mikor kürt szavára összegyűlnek az emberek és megnyitják a kaput az ősi föld felett.
Én mindig ott leszek... és fogom a kezed és nem engedem el többé, sohasem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése