csütörtök, július 17, 2008
Gondolat: Elfogadás
Az élet legnagyobb csatáját saját magunkkal vívjuk. Elfogadni hibáinkat, amiket ki kell javítanunk és elfogadni értékeinket, amiket nem szabad megtagadnunk.
vasárnap, július 06, 2008
Művek: Holdfény árnyék (önéletrajz) Részlet
(Felviszem elektronikus formába egy régen elkezdett önéletrajzi regényem elejét...)
Nem célom változtatni az ítéletek felett és a kritikát megfogadom, de életem egyszerű képei őszinték maradnak. A tanúságot ragadom ki a forgatagból, elfogadva a tényt, hogy válogatásom önkényes. A jövő majd szétszórja vagy rendezi a leírtakat. Képzeteim, álmaim és eszményeim együtt jártak a valósággal életem ösvényén. Én képtelen vagyok szétválasztani e két oldalt, így írásom nem lehet tárgyilagos. A kényszer vihetne rá csupán, de nem lenne igaz az én szememben.
Előadáson vagyok. Torzszülöttek arcait vetítik felém. Menekülnék..., de itt tart a hivatás szelleme és a tiszta hit, mely régóta bennem él. Istennek gondja van mindenre és mindenkire. Nem gondolkozom a holnapon, a múltba réved tekintetem.
A hazafelé vezető út nem tartogat meglepetéseket. Enyhén szemerkélő esőben néz rám a város szürkesége. Kereszteződés következik és tompa hanggal tucatnyi autó halad el mellettem. Füstjük hamar elenyészik az utcák mentén, miközben magam maradok a tér kicsiny szegletében.
Fáradt vagyok, de indulok, hogy újra megelevenedjen lépteim keserű harmóniája. Sötét árnyékok borítják a kihalt járdát a bágyadt téli szélben. Fent elmosódott körvonalak határolják a robusztus mélykék fellegeket. Egy láthatatlan kapocs összefüggést teremt a képsorok között és a táj hangulata megérint.
Az idő nem áll meg. Hamarosan hazaérkezem. Elönt a keserűség, mert nem lehetek szabad. A világ monoton járma fogva tart és a napok előrehaladtával mindent elemészt, ami fontos volt számomra. Illúziók mámora ismét eltakarja látásom, miközben a valósággal kevert egyvelege a nincstelenségbe taszít. Kapaszkodnék valamibe, de egyre kevesebb biztos pont van életemben.
Álomvilág szikrázik lelkemben, amint az éj leple lassan betakar. A koholt vádaskodások és az aggodalmak tengere megszűnik. Új törvények veszik át a hatalmat elmém felett. A földi hangok mérhetetlen messzeségből hallatszanak. Nincs erejük az új rend felett. Fohászkodó, ezerarcú sötétség!
A láthatatlan háború hirtelen lecsendesedik. Egy időre egyesség született a létsíkok között. Én pedig nyugalomban evezek a senkiföldjén húzódó folyamon.
* * *
Nehezen találom meg az ideillő szavakat. Emléket szeretnék állítani a velem megtörtént események ezreinek, de képtelen vagyok sorrendet teremteni. Hosszas vívódás után, egy keserű jelenet képei rajzolódnak ki előttem.
Minden gyermek sajátja, hogy a veszélyt elnagyolva, szubjektíven kezeli, ha előzőleg már megtapasztalta negatív következményeit, de amíg nem esett át rajta, képes túlontúl alábecsülni. Jómagam gyakran beleestem ebbe a hibába és nem egyszer sikerült belerángatnom másokat is ilyen helyzetekbe.
A felnőttkor küszöbén értetlenül állok egy régi szórakozásom előtt, de már az elején leszögezem, másokat utánoztam csupán, vagy pontosabban fogalmazva: nekem is megtanították miképp kell 10-20 cm átmérőjű csöveken lépkedni egy mély árok felett.
Felejthetetlen! Főleg az első pár kíméletlen félelemmel járó csoszogás után. A sikeres átkelés öröme, hamar feledteti az óvatosságot és az alant elterülő zöld növényzet csalóka biztonságot nyújt az esetleges megcsúszás következményei ellen. A bolond embert néha kísérteties gondviselés lengi körül, aminek én ékes példája voltam és megúsztam komolyabb sérülés nélkül a kalandot.
Pár nap elteltével, híven követve az emberiség fejlődésének alaptételét, megfogalmazódott bennem, hogy ideje lenne a megszerzett tudást továbbadni. A legkézenfekvőbb áldozat mindig bízik benned, de magában, noha igyekszik leplezni, soha. A kényszer, mindent félelmet megmérgez, ami ezáltal új erőre kap és eluralkodik a test egészén. Nem vettem észre barátomon a baljós jeleket és a tanár szerep elvakította maradék tisztánlátásomat is. Megtorpant az elején és szemeivel a mélységet fürkészte. Hazudnék, ha letagadnám a büszkeséget, ami bennem lapult a tehetetlen embert látva, de pár pillanat múlva már hangosan biztattam kétes vállalkozására. Néhány bátor, de esetlen araszolás után vakon hittem abban, hogy hamarosan új játékot kell kitalálnunk, mert a megoldott feladat könnyen unalmassá válik.
A látószögem perifériáján egy sötét árny suhant el. Újra a csövek felé fordultam és a képek tragikus részletességgel vetítődtek elém...
Felelőség, életem első példája!
Összecsuklott és az egyik legszerencsétlenebb módon esett le. Fejét alulról erősen beütötte a fémcsőbe. Máig élénken őrzöm magamban az eset szenvedését, nehezen kopik el a feledés homályába.
Csoda folytán egy ronda seben kívül, amit a korábban eltört fog okozott, nem történt komolyabb baj. Az ijedség és a fájdalom azonban leírhatatlan volt.
Kísérteties hasonlóságot mutat a néhány hónappal később bekövetkezett balesettel, ami végképp belém égette a felelőség értelmét, de először leírom röviden ennek az időszakomnak legmeghatározóbb mozzanatát, amit Bunkercsapatnak hívtunk.
Kaland, vezetés, "játékos" csatározások, ezek a szavak jutnak először eszembe, no meg a bunkerek, vagyis a természet által létrehozott rejtekhelyek, amik megszerzéséért és felfedezéséért sokszor útra keltünk. Nem szándékozom az összes részletét megemlíteni, hiszen a leleményes olvasó találhat leírásokat róla baráti körömben. Itt csak az érzelmi szálat emelném ki. Megtanultam igazán lelkesedni a játékos eszme által, de ugyanakkor gyarló ám gyerekes hatalmi vágyam is ez időben kezdett kibontakozni.
Egy újabb földárok elevenedik meg képzeletemben, ám ez már sokkal mélyebb és sötétebb, egy új Bunker! Negyedmagam vagyok a keskeny völgyben, amit kövek és mindenféle lim-lom bélel. Egy rövid mondatban összefoglalom társaimnak a helyzetet: "Sok a szemét, de majd kitakarítjuk!" majd megakad a szemem a földfalon szerteszét futó gyökereken. barátaim szavak nélkül felismerik a kibontakozó új feladatot és nekiesnek megmászni a majdnem függőleges akadályt. Én is nekiveselkedem, hiszen ketten mrá majdnem felértek, ám elbizonytalanodom a lepergő, laza földet szemlélve. Egy-két gyökeret kipróbálok, hogy elbírják-e a súlyom, de csak egyet találok, ami nem szakad el az első rántásra. Azon teszem meg az első két métert.
Miközben szenvedősen haladok felfelé, észreveszem hogy az utolsó tagunk lent álldogál és tétovázik. Dolyfösen szólok felé: "Kizárlak ebből a bunkerből!".
A harag teljesen elönti és iszonytató erővel kezdi mászni azt a gyökeret, amin én vagyok, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy engem leszedjen. Tisztában vagyok a ténnyel, hogy az amúgy is gyenge kapaszkodó nem fogja kibirni a megnövekedett terhelést, ezért rémülten kiabálok lefelé: "Hagyd abba: El fog szakadni!"
Egy reccsenés, minden izmom megfeszül, készülök a zuhanásra, de csak egy hangosan feltörő sírást hallok. "Alattam szakad el" fut át agyamon a felismerés de ez a tudat már nem ad igazi megnyugvást.
Barátomat látom, aki háttal esett az éles kövekre és egy konzervdobozra...
A gondviselés velünk volt és nem lett maradandó nyoma az esetnek. Kissé groteszk módon, de ha felettem szakad el, a nagy magasság miatt én nem úsztam volna meg puszta horzsolódásokkal. Barátom megtanult hinni nekem, én pedig mint valódi bűnös, megértettem, hogy mindenért amit elveszek felelőséggel kell lennem.
* * *
Újra átéltem az eseményeket, idősödő fejjel itt az egyetem aulájában, ahol a gondolatok összegzéséből papírra vetem az eredményt, de új tájak bontakoznak ki bennem. Egy öregúr magányos alakja rejlik fel előttem, enki szentelem a következő sorokat.
* * *
Nem tudom mi ragadott meg benne először, valahol a kezdetekben. A figurák, a tábla vagy a gondolkodás szépsége. Leginkább a ló lehetett, ami felkeltette érdeklődésemet, hiszen az volt az egyetlen a sakk bábúi között, amit magam ismertem fel.
Saját elhatározásból kezdtem el a játszmákat, és végül én is hagytam abba, mert felismerve a versengés világát 8 évesen, képtelen voltam játszani az elvárások mellett. Nem tudtam elviselni a vereséget, de a győzelem lényege is kaotikus volt számomra.
Hallgattam a bíztató szavakat, de nem hoztak hosszú életű termést. Idegennek éreztem az egészet, főként az utolsó időkben. Utólag belátom, a játékszabályokon túl, fontos dolgokat tanultam meg az életről. Megértettem a cél hatalmas értékét, ahol nem a materialista vonatkozások alkotják a létezés egy jelentős részét, hanem a puszta hit, hogy amit teszünk értéket képvisel.
* * *
Az első alkalom élményét nem törölte ki belőlem a zord feledés. Apám kisért le a pincehelységbe, ami a helyi rendőrség törzskocsmája volt. Félve tettem lépéseim az ismeretlen környezetben. Egyáltalán nem ilyennek képzeltem el a sakkedzések helyét. Mai fejjel visszagondolva, egy világtól elzárt, autentikus hangulata volt. Egy megtört, idősödő ember számára pedig menedékhelyet jelentett.
Az őszes öregúr kétkedve és kissé mogorván fogadott. Megérkezésekor a felállított táblát egy határozott mozdulattal lesöpörte és csupán két királyt, majd egy gyalogott tett a fekete-fehér mezőkre.
Talán nem bízott bennem, vagy a megszokás hatalma vezette: "Mindent az alapoktól kell kezdeni.", nem tudom, de pár perc után elkezdődött a lépések monoton sora. A sötét fél kegyetlen ám előre eldöntött kálváriája a döntetlen reményében.
Sohase voltam jó játékos, ellenben képes voltam hinni és lelkesedni, így két éven keresztül jártam az ódon kocsmába, ahol elmélyülten próbáltam megoldani a feladványok sokaságát. A kisebb helyi versenyeken helyt álltam, bár iszonyatos teher volt számomra és megerősítette gondolataimban a legveszedelmesebb ellenséget, a kételyt.
A hév amivel az egészet elkezdtem fokozoatosan átcsapott menekülésbe. Egy tavaszi nap volt az utolsó találkozás. Rajtam kívül már ketten jártak hozzá, mindketten idősebbek és komoly hozzáállást tanúsítottak. Tudat alatt megtört az idill, misztikus hangulat és a realitás mindent szürkévé taposott.
Apám először fogadta el tiltakozásomat, ami végzetesnek bizonyult. Kiveszett hétköznapjaimból a sakk és hosszú évek teltek el míg újra rátaláltam középiskolás koromban.
Két esztendő múltán, váratlanul jutott el hozzám a hír, mesterem visszaadta lelkét a teremtőnek. Attól a naptól kezdve úgy éreztem, adóságom van vele szemben, ami végül újra elvezetett egy-két kisebb bajnokságra. Jelentőségük csupán a lelkiismeretfurdalás csillapításában mutatkozott.
* * *
Kórélettan szemináriumon veszem elő újra a piros, kockás füzetem. Időközi dolgozaton vagyok túl, midnen bizonnyal sikertelenül, de abszolút nem érint meg. Gúnyos mosollyal kísérem egyesek hősi csatáját 1-1 pont megszerzéséért. Ez lenne a földi boldogsághoz vezető út, hogy önelégült képpel gravírozzak elégedett mosolyt az arcomra egy-egy tintapacni értékelése után? Köszönöm, ebből nem kérek. Nem tudok róla, hogy őseim között voltak-e iskolakerülők, de ha nem, bennem bizonyosan kezd kialakulni ez a mutáció. A jelenlegi körülményeket ismerve nem sok jóval kecsegtet.
Beszéd, beszéd... hullacsend a valódi értékek síkján. Nem okolhatom csupán az intézményt, én is hibáztam, 60 évet. Nagyapám itt végezte el a katonai tisztiképzőt. Az ő általa kitaposott ösvényt kellett volna járnom, mert lelkem méllyén katona vagyok, de az összegubancolódott személyiségemet képtelen kibogozni a jószándék és a puszta tisztelet. A büszkeség elölte a tisztánlátásom, bár mentségemre legyen, sok minden megváltozott a II világháború óta...
Élet-halál, halál-élet... Az ember csak a szélsőségekben valósíthatja meg önmagát...
* * *
Újra befogom a szelet visszatekintő énem vitorláiba. A hold és csillagok fényét idézem meg, december 21-e hangulatát. Háromszor vitt ki a lelki megtisztulás szándéka a Szársomlyó lábához és mindig volt kísérőm kísérteties utam során.
Játszadozhatnék nagy szavakkal, mint csontmaró hideg szél az esőben, de nem tükrözné híven a virrasztás kihívását. Az utolsó percek képviselték az igazi megmérettetést. Eldönteni, hogy a nap valóban átlépte már a horizontot a felhők mögött és hazaindulni megnyugvással. Leírva egyszerűnek tűnik, de átfázott végtagokkal és a monotonság átkával kísérve az emberi akaraterő a legvégét járja.
A negyedik alkalommal már a fakereszthez vándoroltunk ki, amit a nyár folyamán kiástunk. Gyönyörű idő volt az előzőekhez képest, de engem erős fájdalmak kínoztak. Próbáltam nem törődni vele, hiszen lelkem mélyén a búcsúzás melankóliája mindent betöltött. Egyszer véget ér minden hagyomány, ünnep és emlékezés, de a létezés kiismerhetetlen fonalán, hiszem, nyomot hagyunk hátra tetteinkkel, álmaink világával.
* * *
Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy az élet komédiáját végleg elfogom fogadni. Régi dallamok ütik meg fülemet és újra dúdolni kezdem egyszerű hangjaikat. Néha elég csak ennyi...
* * *
Mi a létezés? Éjszaka nagyon rosszul voltam. Beszűkült tudattal botorkáltam. Dante pokla kelt életre. Monoton, az őrülés határáig ismétlődtek a tompa ütések fejemben. Ha létezik purgatórium az ég és föld között ilyen lehet, mint amit átéltem. Megváltásként köszöntött az álombamerülés. A kérdések most fogalmazódnak meg bennem. Mi lett volna, ha nem szabadulok? A halál ezer apró részre szakított volna és szememben kihal az élet szikrája? Hova vezet az utam? A végső pusztulás szakadéka előtt nézem az eget és reményekedek a nem létező szárnyaimban?
Kapaszkodni kell! Semmi más nem ment meg.
Valahol megtalálod az ősi értelmet!
(Itt ér véget az 1 évvel ezelőtt megírt rész, a jövőben minden valószínűség szerint folytatni fogom)
Nem célom változtatni az ítéletek felett és a kritikát megfogadom, de életem egyszerű képei őszinték maradnak. A tanúságot ragadom ki a forgatagból, elfogadva a tényt, hogy válogatásom önkényes. A jövő majd szétszórja vagy rendezi a leírtakat. Képzeteim, álmaim és eszményeim együtt jártak a valósággal életem ösvényén. Én képtelen vagyok szétválasztani e két oldalt, így írásom nem lehet tárgyilagos. A kényszer vihetne rá csupán, de nem lenne igaz az én szememben.
Előadáson vagyok. Torzszülöttek arcait vetítik felém. Menekülnék..., de itt tart a hivatás szelleme és a tiszta hit, mely régóta bennem él. Istennek gondja van mindenre és mindenkire. Nem gondolkozom a holnapon, a múltba réved tekintetem.
A hazafelé vezető út nem tartogat meglepetéseket. Enyhén szemerkélő esőben néz rám a város szürkesége. Kereszteződés következik és tompa hanggal tucatnyi autó halad el mellettem. Füstjük hamar elenyészik az utcák mentén, miközben magam maradok a tér kicsiny szegletében.
Fáradt vagyok, de indulok, hogy újra megelevenedjen lépteim keserű harmóniája. Sötét árnyékok borítják a kihalt járdát a bágyadt téli szélben. Fent elmosódott körvonalak határolják a robusztus mélykék fellegeket. Egy láthatatlan kapocs összefüggést teremt a képsorok között és a táj hangulata megérint.
Az idő nem áll meg. Hamarosan hazaérkezem. Elönt a keserűség, mert nem lehetek szabad. A világ monoton járma fogva tart és a napok előrehaladtával mindent elemészt, ami fontos volt számomra. Illúziók mámora ismét eltakarja látásom, miközben a valósággal kevert egyvelege a nincstelenségbe taszít. Kapaszkodnék valamibe, de egyre kevesebb biztos pont van életemben.
Álomvilág szikrázik lelkemben, amint az éj leple lassan betakar. A koholt vádaskodások és az aggodalmak tengere megszűnik. Új törvények veszik át a hatalmat elmém felett. A földi hangok mérhetetlen messzeségből hallatszanak. Nincs erejük az új rend felett. Fohászkodó, ezerarcú sötétség!
A láthatatlan háború hirtelen lecsendesedik. Egy időre egyesség született a létsíkok között. Én pedig nyugalomban evezek a senkiföldjén húzódó folyamon.
* * *
Nehezen találom meg az ideillő szavakat. Emléket szeretnék állítani a velem megtörtént események ezreinek, de képtelen vagyok sorrendet teremteni. Hosszas vívódás után, egy keserű jelenet képei rajzolódnak ki előttem.
Minden gyermek sajátja, hogy a veszélyt elnagyolva, szubjektíven kezeli, ha előzőleg már megtapasztalta negatív következményeit, de amíg nem esett át rajta, képes túlontúl alábecsülni. Jómagam gyakran beleestem ebbe a hibába és nem egyszer sikerült belerángatnom másokat is ilyen helyzetekbe.
A felnőttkor küszöbén értetlenül állok egy régi szórakozásom előtt, de már az elején leszögezem, másokat utánoztam csupán, vagy pontosabban fogalmazva: nekem is megtanították miképp kell 10-20 cm átmérőjű csöveken lépkedni egy mély árok felett.
Felejthetetlen! Főleg az első pár kíméletlen félelemmel járó csoszogás után. A sikeres átkelés öröme, hamar feledteti az óvatosságot és az alant elterülő zöld növényzet csalóka biztonságot nyújt az esetleges megcsúszás következményei ellen. A bolond embert néha kísérteties gondviselés lengi körül, aminek én ékes példája voltam és megúsztam komolyabb sérülés nélkül a kalandot.
Pár nap elteltével, híven követve az emberiség fejlődésének alaptételét, megfogalmazódott bennem, hogy ideje lenne a megszerzett tudást továbbadni. A legkézenfekvőbb áldozat mindig bízik benned, de magában, noha igyekszik leplezni, soha. A kényszer, mindent félelmet megmérgez, ami ezáltal új erőre kap és eluralkodik a test egészén. Nem vettem észre barátomon a baljós jeleket és a tanár szerep elvakította maradék tisztánlátásomat is. Megtorpant az elején és szemeivel a mélységet fürkészte. Hazudnék, ha letagadnám a büszkeséget, ami bennem lapult a tehetetlen embert látva, de pár pillanat múlva már hangosan biztattam kétes vállalkozására. Néhány bátor, de esetlen araszolás után vakon hittem abban, hogy hamarosan új játékot kell kitalálnunk, mert a megoldott feladat könnyen unalmassá válik.
A látószögem perifériáján egy sötét árny suhant el. Újra a csövek felé fordultam és a képek tragikus részletességgel vetítődtek elém...
Felelőség, életem első példája!
Összecsuklott és az egyik legszerencsétlenebb módon esett le. Fejét alulról erősen beütötte a fémcsőbe. Máig élénken őrzöm magamban az eset szenvedését, nehezen kopik el a feledés homályába.
Csoda folytán egy ronda seben kívül, amit a korábban eltört fog okozott, nem történt komolyabb baj. Az ijedség és a fájdalom azonban leírhatatlan volt.
Kísérteties hasonlóságot mutat a néhány hónappal később bekövetkezett balesettel, ami végképp belém égette a felelőség értelmét, de először leírom röviden ennek az időszakomnak legmeghatározóbb mozzanatát, amit Bunkercsapatnak hívtunk.
Kaland, vezetés, "játékos" csatározások, ezek a szavak jutnak először eszembe, no meg a bunkerek, vagyis a természet által létrehozott rejtekhelyek, amik megszerzéséért és felfedezéséért sokszor útra keltünk. Nem szándékozom az összes részletét megemlíteni, hiszen a leleményes olvasó találhat leírásokat róla baráti körömben. Itt csak az érzelmi szálat emelném ki. Megtanultam igazán lelkesedni a játékos eszme által, de ugyanakkor gyarló ám gyerekes hatalmi vágyam is ez időben kezdett kibontakozni.
Egy újabb földárok elevenedik meg képzeletemben, ám ez már sokkal mélyebb és sötétebb, egy új Bunker! Negyedmagam vagyok a keskeny völgyben, amit kövek és mindenféle lim-lom bélel. Egy rövid mondatban összefoglalom társaimnak a helyzetet: "Sok a szemét, de majd kitakarítjuk!" majd megakad a szemem a földfalon szerteszét futó gyökereken. barátaim szavak nélkül felismerik a kibontakozó új feladatot és nekiesnek megmászni a majdnem függőleges akadályt. Én is nekiveselkedem, hiszen ketten mrá majdnem felértek, ám elbizonytalanodom a lepergő, laza földet szemlélve. Egy-két gyökeret kipróbálok, hogy elbírják-e a súlyom, de csak egyet találok, ami nem szakad el az első rántásra. Azon teszem meg az első két métert.
Miközben szenvedősen haladok felfelé, észreveszem hogy az utolsó tagunk lent álldogál és tétovázik. Dolyfösen szólok felé: "Kizárlak ebből a bunkerből!".
A harag teljesen elönti és iszonytató erővel kezdi mászni azt a gyökeret, amin én vagyok, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy engem leszedjen. Tisztában vagyok a ténnyel, hogy az amúgy is gyenge kapaszkodó nem fogja kibirni a megnövekedett terhelést, ezért rémülten kiabálok lefelé: "Hagyd abba: El fog szakadni!"
Egy reccsenés, minden izmom megfeszül, készülök a zuhanásra, de csak egy hangosan feltörő sírást hallok. "Alattam szakad el" fut át agyamon a felismerés de ez a tudat már nem ad igazi megnyugvást.
Barátomat látom, aki háttal esett az éles kövekre és egy konzervdobozra...
A gondviselés velünk volt és nem lett maradandó nyoma az esetnek. Kissé groteszk módon, de ha felettem szakad el, a nagy magasság miatt én nem úsztam volna meg puszta horzsolódásokkal. Barátom megtanult hinni nekem, én pedig mint valódi bűnös, megértettem, hogy mindenért amit elveszek felelőséggel kell lennem.
* * *
Újra átéltem az eseményeket, idősödő fejjel itt az egyetem aulájában, ahol a gondolatok összegzéséből papírra vetem az eredményt, de új tájak bontakoznak ki bennem. Egy öregúr magányos alakja rejlik fel előttem, enki szentelem a következő sorokat.
* * *
Nem tudom mi ragadott meg benne először, valahol a kezdetekben. A figurák, a tábla vagy a gondolkodás szépsége. Leginkább a ló lehetett, ami felkeltette érdeklődésemet, hiszen az volt az egyetlen a sakk bábúi között, amit magam ismertem fel.
Saját elhatározásból kezdtem el a játszmákat, és végül én is hagytam abba, mert felismerve a versengés világát 8 évesen, képtelen voltam játszani az elvárások mellett. Nem tudtam elviselni a vereséget, de a győzelem lényege is kaotikus volt számomra.
Hallgattam a bíztató szavakat, de nem hoztak hosszú életű termést. Idegennek éreztem az egészet, főként az utolsó időkben. Utólag belátom, a játékszabályokon túl, fontos dolgokat tanultam meg az életről. Megértettem a cél hatalmas értékét, ahol nem a materialista vonatkozások alkotják a létezés egy jelentős részét, hanem a puszta hit, hogy amit teszünk értéket képvisel.
* * *
Az első alkalom élményét nem törölte ki belőlem a zord feledés. Apám kisért le a pincehelységbe, ami a helyi rendőrség törzskocsmája volt. Félve tettem lépéseim az ismeretlen környezetben. Egyáltalán nem ilyennek képzeltem el a sakkedzések helyét. Mai fejjel visszagondolva, egy világtól elzárt, autentikus hangulata volt. Egy megtört, idősödő ember számára pedig menedékhelyet jelentett.
Az őszes öregúr kétkedve és kissé mogorván fogadott. Megérkezésekor a felállított táblát egy határozott mozdulattal lesöpörte és csupán két királyt, majd egy gyalogott tett a fekete-fehér mezőkre.
Talán nem bízott bennem, vagy a megszokás hatalma vezette: "Mindent az alapoktól kell kezdeni.", nem tudom, de pár perc után elkezdődött a lépések monoton sora. A sötét fél kegyetlen ám előre eldöntött kálváriája a döntetlen reményében.
Sohase voltam jó játékos, ellenben képes voltam hinni és lelkesedni, így két éven keresztül jártam az ódon kocsmába, ahol elmélyülten próbáltam megoldani a feladványok sokaságát. A kisebb helyi versenyeken helyt álltam, bár iszonyatos teher volt számomra és megerősítette gondolataimban a legveszedelmesebb ellenséget, a kételyt.
A hév amivel az egészet elkezdtem fokozoatosan átcsapott menekülésbe. Egy tavaszi nap volt az utolsó találkozás. Rajtam kívül már ketten jártak hozzá, mindketten idősebbek és komoly hozzáállást tanúsítottak. Tudat alatt megtört az idill, misztikus hangulat és a realitás mindent szürkévé taposott.
Apám először fogadta el tiltakozásomat, ami végzetesnek bizonyult. Kiveszett hétköznapjaimból a sakk és hosszú évek teltek el míg újra rátaláltam középiskolás koromban.
Két esztendő múltán, váratlanul jutott el hozzám a hír, mesterem visszaadta lelkét a teremtőnek. Attól a naptól kezdve úgy éreztem, adóságom van vele szemben, ami végül újra elvezetett egy-két kisebb bajnokságra. Jelentőségük csupán a lelkiismeretfurdalás csillapításában mutatkozott.
* * *
Kórélettan szemináriumon veszem elő újra a piros, kockás füzetem. Időközi dolgozaton vagyok túl, midnen bizonnyal sikertelenül, de abszolút nem érint meg. Gúnyos mosollyal kísérem egyesek hősi csatáját 1-1 pont megszerzéséért. Ez lenne a földi boldogsághoz vezető út, hogy önelégült képpel gravírozzak elégedett mosolyt az arcomra egy-egy tintapacni értékelése után? Köszönöm, ebből nem kérek. Nem tudok róla, hogy őseim között voltak-e iskolakerülők, de ha nem, bennem bizonyosan kezd kialakulni ez a mutáció. A jelenlegi körülményeket ismerve nem sok jóval kecsegtet.
Beszéd, beszéd... hullacsend a valódi értékek síkján. Nem okolhatom csupán az intézményt, én is hibáztam, 60 évet. Nagyapám itt végezte el a katonai tisztiképzőt. Az ő általa kitaposott ösvényt kellett volna járnom, mert lelkem méllyén katona vagyok, de az összegubancolódott személyiségemet képtelen kibogozni a jószándék és a puszta tisztelet. A büszkeség elölte a tisztánlátásom, bár mentségemre legyen, sok minden megváltozott a II világháború óta...
Élet-halál, halál-élet... Az ember csak a szélsőségekben valósíthatja meg önmagát...
* * *
Újra befogom a szelet visszatekintő énem vitorláiba. A hold és csillagok fényét idézem meg, december 21-e hangulatát. Háromszor vitt ki a lelki megtisztulás szándéka a Szársomlyó lábához és mindig volt kísérőm kísérteties utam során.
Játszadozhatnék nagy szavakkal, mint csontmaró hideg szél az esőben, de nem tükrözné híven a virrasztás kihívását. Az utolsó percek képviselték az igazi megmérettetést. Eldönteni, hogy a nap valóban átlépte már a horizontot a felhők mögött és hazaindulni megnyugvással. Leírva egyszerűnek tűnik, de átfázott végtagokkal és a monotonság átkával kísérve az emberi akaraterő a legvégét járja.
A negyedik alkalommal már a fakereszthez vándoroltunk ki, amit a nyár folyamán kiástunk. Gyönyörű idő volt az előzőekhez képest, de engem erős fájdalmak kínoztak. Próbáltam nem törődni vele, hiszen lelkem mélyén a búcsúzás melankóliája mindent betöltött. Egyszer véget ér minden hagyomány, ünnep és emlékezés, de a létezés kiismerhetetlen fonalán, hiszem, nyomot hagyunk hátra tetteinkkel, álmaink világával.
* * *
Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy az élet komédiáját végleg elfogom fogadni. Régi dallamok ütik meg fülemet és újra dúdolni kezdem egyszerű hangjaikat. Néha elég csak ennyi...
* * *
Mi a létezés? Éjszaka nagyon rosszul voltam. Beszűkült tudattal botorkáltam. Dante pokla kelt életre. Monoton, az őrülés határáig ismétlődtek a tompa ütések fejemben. Ha létezik purgatórium az ég és föld között ilyen lehet, mint amit átéltem. Megváltásként köszöntött az álombamerülés. A kérdések most fogalmazódnak meg bennem. Mi lett volna, ha nem szabadulok? A halál ezer apró részre szakított volna és szememben kihal az élet szikrája? Hova vezet az utam? A végső pusztulás szakadéka előtt nézem az eget és reményekedek a nem létező szárnyaimban?
Kapaszkodni kell! Semmi más nem ment meg.
Valahol megtalálod az ősi értelmet!
(Itt ér véget az 1 évvel ezelőtt megírt rész, a jövőben minden valószínűség szerint folytatni fogom)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)