Az emlékeim szárnyat bontanak
kietlen, sötét kint az éj.
Fázok, lelkem a hidegtől fényét veszti.
Tűzet idézek, szólítok a messzeségből
arcod mosolya még most is bennem él.
Látod az albatroszok égi táncát?
Szárnyaik, mint álmok suhannak
a kék ég alatt.
Nem felejtenek. Az idő eljárhat felettük,
s csak komor fellegek hirdetik világukat, de múltjuk
szépsége fénylő marad, s mint csillag egy fagyos éjszakán,
nem hagynak magunkra.
Bocsáss meg nekem. Tagadás súlyos szürke ködét
húztam magamra, hogy rejtsem törött szárnyaim.
A sors elé dobtam mindent, eltékozoltam aranyló kincseid,
gyarló hittel, hogy véle veszik bűnöm is.
A teher maradt, az idő elszállt.
Vad forgatag... és én balga, gondoltam magával vitt mindent.
Villámként ébresztett a távoli szó, mint baráti gondolat
s fájó sebek ezrei szakadtak fel bennem.
Nem felejtettél el engem!
S én, ki hittem a múlt bástyája vagyok darabokra törtem.
Szégyen égette le a mázt rólam, s rájöttem, egy senki vagyok.
A hatalmas űrt visszatérő képek apró darabjai töltötték be.
A rózsák szirmot bontanak majd lehullanak. Nincs hatalmam
a földi virágok felett, de a tündöklő szépség
mit szívedben őriztél, örök példa előttem. Köszönöm neked.
Ez az egyetlen minek hatalma van bűnöm felett; s a vad bogáncs
elhervad az élet lángjától.
Nem tudhatom merre visz utad, kísérjenek az igaz csillagok,
de mit adtál nekem, oly régen, én soha többé meg nem tagadom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése