Nézz rá könyörületes szemmel
ki a csillagok fényét kérte
sárba dobott mindent
a legszebbért.
Aki száz és száz felkínált
utat tagadott meg
egy nincstelen, szűk
ösvényért.
Emberek szemébe nézett
ellopta álmukat
mert úgy hitte, a fénylő parány
játék, már nem érték.
Magával vitte, az összeset.
Bocsáss meg neki.
Bocsáss meg nekem.
Az üres szemek, a hatalmas hiány
ott lapul az oka
sorsom keresztjének súlyán
mint hatalmas teher
nyomja vállaim
de nem sokáig
visszaadom mind.
Nem szakítom ki a valóság érveivel
a ragyogó tekintetet
az álmokat, sorsokat
benned őrizem tovább.
Felismerem bűnömet
s elnézem a paripának
aki az ágas-bogas rengetegbe vitt
visszaveszem átkaim.
A sors nem hibás, utat adott mindig
én válogattam
szerény hittel
gyengeségben
de őszintén.
Magyar vagyok, bennem él őseim
szabad lelke
örök tisztelete az élet felett
táltos lovak hűsége
kerecsen büszke röpte
s az oroszlánpárok világa
szívemben él.
Nem tudom megtagadni, ami vagyok
bármerre is karmolnék, hogy védjem magam.
A tűz fénye babonáz
a hold kisér
és a nap ad új erőt.
Csillagokból olvasom az ősi törvényeket.
Miközben az íj feszül kezeim között
igéz a táj párduca
nem tudom feladni, áttör a komor falakon.
Szeretem a földet, miből az arany kalász
enni adott.
S ünneplem a hajnalt, a nyíló virágot
a fehér fényt és ezüst álmot.
Felkelek a földről essek bár össze annyiszor...
Kiállok érte, hisz ez a hazám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése