Forgatom a fejem és hiába
nem látom át mit miért
mégis mint valami láthatatlan fonál
vezet a sötét labirintuson át.
Fel nem fogom hol a kulcs
mi az ajtókat nyitja
mégis a vasgerendás valóság
tárt kapukat nyit a hideg falakon
félve ámulok, csodálkozom
és a papírt rovom
mint kapaszkodót a légörvényben
mi felborít mindent, körülöttem.
Tegyem járhatóvá az utat?
Hogyan?
Már a kérdés is tagadja magát!
Hirdetni kell azt mi a fénylő igazság
és akolba terelt barmok módjára
várni a csodát?
Nem ismerek mást
majd a sors újra belém vág
és kinyitja szemem
a tettek világa felett.
Lassan megszokom csapásait
vénülő fejem, már mosolyra derül
bár régi idők fájdalma még
uralkodik felettem,
de nem örökre.
S fordul az idő kezeim között
vén örég és gyermek egyszerre
minden ami csak lehet
hogy végül visszataláljon
oda
hol nyugalmat lelhet,
megpihenhet.
Dallam meséli tetteim
mi a lelkekig elér
nem több.
A szavak elhagyják fészküket.
Mi az utolsó pillanat?
Az arany fényben halok meg
ez a végzetem.
Én írtam a mesét, vagy valaki más?
Nevetek a kételységen
nem tudom...
A tudás nem bennem lakozik
én pegazusok táncán nevelkedtem
ezüst fényű igaz sorsokon.
Nem hagytam hátra senkit...
badarság...
minden szépséget mulandó emlékeimbe rejtettem
és most fehér galambok módjára az égnek
engedem mind
ragyogják be, utolsó napjaim...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése