Reggeli szürkületben visz az élet
s mint álmatag nézek a felhők nyomán
a távolság fémes vasrácsaiba zárva
szendergek tovább
Alkonyati tűzben ég szívem
mint utolsókat lélegző parázs
hőt ad még
de életet veszít
minden parányi lobbanás.
Farkasként éltünk és farkasként halunk
mi szívünkön, az tetteinkben
s ha zord idő jött akkor is maradtunk
mosolyogtunk villámok tengerének.
Ördögi szél csavart ki fákat
tépte bundánk a pusztaság
de szabadok voltunk
nem tűrtük a láncot
mint a bégető gyenge birkanyáj.
Bár elvágyódtam gyakran
szebb vidék, nyugodtabb táj után
de tudom, pont ez a vad ugar
az én egyetlen hazám.
Az utak bogján keresztet látok
vándor mereng a célja után
lépése megfagy
könnyei futnak
az áldozat földi szimbolumán.
Harcok viadala megviselt
fájdalmak edzették testemet
de konok büszkeség nyugalmával
viseltem az éveket.
Félelmeim láncait, elemészti a bús eső.
Szavak nélkül, tekintettel
nézem a holdat
az éjjelt
s virradó nap sugarában
hazaérek.
2011. III. 21.
Kékkői László
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése