Tavasz van
a szabadság évszaka
mi kedves nekem
nem dúl vihar, csendes a szél
mégis kering
él
öltözik és betölti
talán az utolsó
mit magával visz
a borongós jövő
talán a kardél ketté vágja
összetörik
apró, tompa szilánkjait
szétveti az ármány
fénytelen útján
sodorja szét.
Nem tudom
az már nem az én világom
s mihez nem értek, nem nyúl kezem
ott csupán vezetik léptemet
de most az én időm jár
egyszerű, komolytalan
akár vadászó róka
az erdőben, a szántón
járom a táncom
nincs gondolat, cél vagy álom
most csak annak élek
amit látok
aranyló rózsát
ezüst sárkányt
napfelkeltét és napnyugtát
mosolygok a tájra
és visszanevet rám
nem várok többet, nem is kell más
mindent mit feladtam, visszakaptam
miről lemondtam utat tört hozzám
nem kell több, csak hogy elfogadjam
s én igent mondok
a szépre a jóra
örök fényü dicsőséges sorsra
igent mondok az álomra az égre
hivogató kékje
lelkemhez érhet
igent mondok az életre
ami mindig fénylett
komor, mély sötétből utat tört nekem
s igent mondok a rózsákra
feketére, ezüstre, aranyra
s vörös lángú égető virágra
így teljes a kör
én mindet megtalálom
csokorba gyüjtöm és átadom neked
ég és föld ura
őrizd végzetem!
(2008. III. 28.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése