Művek: Konfesszió

Fáradt vagyok
munkám kész, de ingatag
tákolmány csupán
ide oda dől
és csak a remény
tartja jövőjét egybe.
Miért ilyen bonyolult minden
s miért nem egyszerű
miért kell megalázni magam
miért nem lenne elég
menni előre, taposni virágot,
álmot, szépet
s lelki játékot...
mindenki ezt teszi
átgázol szemek világán
s az ármány
mint természet adta eszköz
már otthont talált e világ
mozgató rugóján.

Látni, néha talán jobb
lenne mindkét szemem
világát a nihilnek
adni.
Hallanék, s az bőven elég
hogy disszonanciáját szónak
és arcnak ne kelljen
elfogadnom.

Hát nem egyszerűbb?
Álmatag világ csak
bonyolítja tovább
szövedékét az egésznek
és csak fonja
gomolyítja
kiismerhetetlen maszlaggá
tolja.
Van értelme?
csak hiszek benne
jelképre jelkép a válasz
s mint rózsa a viharos szélben
úgy próbálok keresni valami támaszt
ebben a jégvilágban.

Hiszek a sorsban és nekivezet
a legélesebb tőrnek
hogy ezen edződjek
vagy  hogy végül megtörve
szétvágva
fogadjam el hogy nincs válasz?

Miért ilyen bonyolult és miért ilyen nehéz?
Szeretném ha messzire látnék egyenes úton
nem lenne füst, se homály
csak napfény
és csillagos holdvilág
nem kinozna semmi
öröm lenne a járás
néha lassú, néha gyors
iramát én adnám
játék lenne misztikus csoda
mi önmagáért alkot
s lényege ebben áll.
De meglátnék egy ösvényt
titkot rejtő apró homályt
s mint gyermek
kalandvágyó mosollyal
rohannék utána
ez vagyok
nem változom
boldogságot ad az ismeretlen táj
hol még nem járt senki
s lehet, sohase jár.
Lelkem mélyén valahol surranó vagyok
még mindig, s megy tovább
kitudja merre, kitudja hová.
S oldalzsebeiben gyüjti játékait
álmait
miket el nem tud hagyni
csak átadni
s meséket teremt
történetet él át
amíg világ, a világ.

(2008. IV. 03.)