"Lágy alkonyi szélben érzem megfáradt tagjaimat engedni a nyugalom hívásának. Szememben tükröződik a mélyvörös kékséggel kevert horizont fénye, miközben hamvadó parázs apró lángjainak melege élteti lelkem őszi színekbe borult hangulatát. Kesergő múltbéli fohászok elhaló hangjainak suttogása véget ér a rezdületlen, hideg békében. Életem eltört apró szilánkjai összefonódnak a jelen igézett pillanatába.
Messziség fogja körbe mindig kalandra vágyó lelkemet, de nem indulok. Leülök a kopár földre és onnan szemlélem a nyugvó napkoronát. Emlékeim összesodródnak, majd rendeződnek sorba, mint lassan csobogó erdei patak...."
Az alábbi, nem is olyan régen megalkotott gondolattal vezetem be az új frissítésem. Találtam 2 régi verset, egy nem olyan régit és felvittem Az eretnek című drámámat, amit még középiskolás koromban kezdtem alkotni. Valószínűleg soha nem fogom befejezni.
Sokat gondolkozok azon, hogy meghagyjam-e ezeket az utókornak. Nem vagyok már az a búskomor ember aki régen voltam, de mégis, ezek is az életemhez tartoznak. Így vagyok teljes!
Súlya van ezeknek az alkotásoknak. Szinte érzem belőlük azt a sok lelki szenvedést, amin keresztül mentem, amik szépen lassan, de biztosan embert faragtak belőlem.
Mint amikor egy régi elhagyatott emlékhelyhez visszaballagok és rendbe rakom picit, pedig tudom az idő úgyis szétfújja majd... de mégis ... most érzem először, múltam kísérteties szólítását, az a fura fájdalom ami mindig mások életéből köszöntött rám, most először saját emlékeimből tör elő.
Erős vagyok... Farkas szellem... Őrző...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése