Frissítés.

Közösségi oldalakon alkotott idézeteim közül lementettem párat, hogy maradjanak meg az utókornak.

"Végig ügetek a régi, ismert ösvényeken és Te jutsz eszembe. Újra látom, ahogy közösen szeljük a távolságot a végtelen horizont felé. Szívünk együtt dobban, miközben a táj szelleme összekovácsolja szabad, megtörhetetlen lelkünket. Most csak a hűvös őszi szél fúj arcomra, s vele az emlékezés távoli képei elmosódnak az út porában... csak szívem érzi, ahogy követsz tovább, az élet kiismerhetetlen pusztaságában."

"Felemeltem előtted az ég felé kezem. Kiadtam a legveszélyesebb jelet "Légy szabad!". Vállalva, hogy ráébredsz: nincs hatalmam feletted. Ellenszegülhetsz és eltiporhatsz. Viharok szállták meg lelkedet, amint a szolga sors láncai elpattantak rajtad. A rabság idején eltakart éned színjátékai a pillanat töredéke alatt lettek semmivé és mint vad orkán próbáltak elijeszteni. A szabadulás démoni tánca idővel csillapodni kezdett és a rendezetlen, vad lépések alig észrevehetően egy kör vonala felé rendeződtek. Büszke felszegett fejjel, de apránként megjelent a ritmus a mozdulatokban, miközben a kezdeti iram lassulni kezdett, és a távolság is egyre kevesebb lett köztünk minden megtett ív után. Az utolsó ütemmel fejedet lehajtva felém fordultál. Megpaskoltalak és hideg tekintetem feloldodott suttogó szavaimban."

"Én csak ennyit tudok... nyomd le a sarkad, húzd ki magad a nyeregben és bízz a lovadban... Ez a túlélés kulcsa a lovaglásban, ahogy az életben is."

"Az őszinteség kétélű fegyver.... Elvágja a hazugságok fonalát, és utat vág a jövő ingoványában."

"Én olyan vagyok mint a tűz, lángolnom kell vagy elpusztulok...."

"Néha van az úgy, hogy az elkeseredettség, a számkivetettség, és reménytelenség száraz talajából kinő egy hajtás. Amikor két sebzett vérző szív egyszerre dobban, és vágtájuk vissza adja lelkük igaz lángját. A csodák ritkák, de éppen ettől olyan gyönyörűek."