A fehér farkas sziklája

A farkas sziklája

" Majd az idő számot ad helyettem."

Kövek, szürke kavicsok, ahogy a zöld gyep átadja magát a szikla rideg világának, miközben az alkonyat fényei diszítik a távoli horizont hegyvölgyes vonalát. Az egyik él belehasít lábamba, fájdalom járja át testem, de lépéseimmel kapaszkodok felfelé az egyre szükülő úton. Izzadság cseppek gyönyöznek homlokomon, de a magaslat hideg levegője borzongatja mindenem.

Mennyi emlékkép gyürüzik gondolotaim fonalán! Némelyek karcot ejtenek lelkem rég begyógyult sebein, mások a boldogság felemlő szárnyait idézik. Felnézek az égre. Csillagok apró fényei tünnek fel. A sziklaszirt végében egy fehér bundájú farkas fekszik háttal nekem. Fefelé tekint, nyugodtan pásztázza az eget. Lépéseim zajára csak füle hegye mozdul. Tudja itt vagyok, de arra se méltat hogy megforduljon, majd váratlanul megtöri a csendet...

• Már vártalak. - hangja határozott és nyugodt – Még mindig harcolni akarsz ellenem?
• Tudod jól, képtelen vagyok legyőzni téged! Meg akartalak tagadni, mert kegyetlenül fájt. Szívemig hatoltak a kések.... Soha nem fogsz engem megérteni! – válaszolom egyre fokozodó dühvel hangomban.

Az ordas hidegen rám néz mélykék szemeivel.

• Megérteni? Csak a saját szenvedéseid érdekelnek. Hová tűnt belőled a valódi magabiztosság, amelyik szavak nélkül is rendet tartott életedben? Ide jösz és kárpotlást vársz mindenért, amikor tudod, hogy úgyse fogsz kapni. - visszahangozza szavait a táj.

Csalódottságot érzek. Pár pillanatig nekirohannék az állatnak. Lelökném a szikláról, csak ne kelljen soha többé hallanom amiket mond, de érzem, ezek az utolsó lázongásaim. Engedek neki. Igaza van.

Megerősödtem az idők folyamán. Nem fáj a múlt. Számonkérésnek nyoma se volt bennem. amikor elindultam a szirthez.

Látom a fehér farkason, megviselték őt is az évek. Bundája itt ott kopott, de szemfogai még mindig épek. Egész megjelenése régmúlt idők őszinte becsületét idézi. Ez sohasem változott benne.

Egy pillanat töredéke, és a korábbi gyülőlet szertefoszlik bennem, odafutok hozzá, nem törödve a ragadozók félelmet keltő aurájával átölelem és könnyeim futnak ezüstös bundáján, miközben ő rám hajta megfáradt fejét.

• Megmaradtál – suttogom neki, zokogásom közben.
• Egy élet kevés, hogy minket elválasszanak... - hallom lelkemben hangját. Meg sem lepődök, mikor szemem kinyitva a hideg levegőt ölelem pusztán.

Velem van érzem.