Művek: Viharvég

Viharvég

Narancssárga szemek az éjben
várják a csodát
Viharokban megtört lelkek
villámok honán
Néha vonyít az egyik
s a másik hangot vár.
Erőtlenül, visszhangozza
a falka himnuszát.

Dörög az ég
némul a táj
lapul alant az ordas
szebb időkre vár.

Csak fekszik az odúban
tudja, eljön még talán,
Az égi harc vége,
a hajnali pirkadás.

Sárban csattanó hangok,
egy ismerős farkas lép
 keresi a menedéket
hol nyugalmat elér.
Összefekszik a kettő
sebeikből a vér
testvérré avatja őket
a puszta nincstelenség.

Ketten most, a semmi közepén
s valahol vannak még bár
istenverte lyukakban
várják a csodát.

Az éhínség szétmarta testük
szívüket tépte a nagy világ.
De élnek még, konok tekintetük
még most is egymásra talál.

Az egyik az esőt nézi
mely szűnni nem akar
 A másik gondolatba réved
és szendereg alant.

Fények cikáznak
fák dőlnek ki
folytatódik az őrült tánc
de az ordasok apró szeglete
nem törődve békét zár.

Így múlik el az eső
marad a sötétség csupán
benne felragyog égi jelként
tengernyi csillagár.

Alszik mind a kettő
éjjelüket őrzi már
tengri ezüstös fénylő társa
mindent látó holdanyánk.

És annyi balszerencse, viszály, szenvedés után
széttörött évek, reménytelenség nyomán
mégis csak eljött az oly nagyon várt,
oroszlán színével tündöklő 
ősi napvilág.

Vágtájukat mámorítja a mindent betöltő boldogság.